Hogyan kapcsolódunk a családrendszer tudattalanjához?

A családállítás módszere egy csodálatos és varázslatos technika, mellyel nem csak a családrendszerben uralkodó kollektív törvényszerűségeket, hanem saját egyéni tudatalattink információs mezejét is formálhatjuk azáltal, hogy rendet teszünk benne. Akárhonnan is ered problémánk oka, a "mező", mellyel dolgozunk feltárja nekünk, és lehetőséget biztosít annak kibontására és a konfliktusok feloldására.

De most beszéljünk kicsit arról az alapról, melyet nevezhetünk egyfajta beszületési kapunak is, vagy egyfajta beszületési bázisnak, ami formát és kapcsolódási lehetőségeket biztosít számunkra a fizikai világgal.

A morfikus rezonancia

A családállítás módszerének működtetője, a morfogenetikus mező, melyet Rupert Sheldrake kezdett el mélyebben kutatni. Biológus és természettudós volt, aki a növények fejlődésének hátterét kutatta. Egészen pontosan azt, hogy miért van az, hogy egy meghatározott növény északtól délig, kelettől nyugatig ahol csak megtalálható, azonosan működik, fejlődik, és ugyanazokat az információkat örökíti tovább, pedig több ezer kilométerre is lehetnek egymástól. Mégis, bárhol legyen, ugyanaz a szabályosság működik benne, amitől nem tér el.

Kutatni kezdte, mi az a szabályos öntőforma, ami alapján a növény leveleit és ágait létrehozza, és a kutatásai során találkozott a biológiai mező kifejezéssel, amely az 1920-as évek elején kezdett megfogalmazódni.

Rádöbbent, hogy kell lennie egy előre jelen lévő „öntőformának”, egy alakformáló mezőnek, egy láthatatlan tervnek, más néven attraktor (magyarul tárgyvonzó) mezőnek, ami hat a formára, az alakra és annak tartalmára.

Tovább ment, és arra a következtetésre jutott, hogy kell, lennie egy memóriának a természetben, mely közvetlen kapcsolatban áll a múlt és a jelen szervezetei között. Ezt az emlékezet átvitelt morfikus rezonanciának nevezte el, mely minden fajt ellát valamiféle kollektív forma- és viselkedési emlékezettel. Ez az átviteli morfikus rezonancia működik a mi DNS láncunkban öröklődve is, mely meghatároz sok fizikai és érzelmi attitűdöt az életünkben. Ez az információ velünk együtt változik, csak míg a növényeknél és az állatoknál lassabban, nálunk kicsivel gyorsabban, ha az ember képes a tudatosulásai által felismerni és kijavítani magában a negatív képességeit és fejleszteni a pozitívakat, illetve, ha új viselkedési és gondolkodási mintákat tanul és azokat alkalmazza.

A morfikus rezonancia gondolatát vitte tovább Bert Hellinger, aki pszichoterápiával foglalkozó katolikus misszionáriusként Dél-Afrikában, a zuluknál figyelte meg, hogy milyen nagy jelentősége és gyógyító ereje van az ősök tiszteletének. Továbbá azt is, hogy az odatartozás törvényének értelmében mi mindent meg ne tenne egy családtag a családjáért, - legfőképpen szeretetből és tiszteletből, - köztük azt is, hogy átvesz érzelmi, és fizikai terheket és mintázatokat.

Kötődés a családrendszerhez

Ezt úgy tudjuk a legjobban elképzelni, hogy amikor beleszületünk egy-egy családba, - melyhez aztán minden idegszálunkkal tartozni vágyunk, - akkor azt építeni és gazdagítani kívánjuk önmagunkkal és tetteinkkel. Ekkor a tudatalattink, mely egy intelligens rendszer, letapogatja a család tudatalattiját, információkat keresve, hogyan tudna tökéletesen beilleszkedni a rendszerébe, és meglátása szerint hogyan tudna a legtöbbet segíteni neki. Azt azonban tudni érdemes, hogy minden traumának és megoldatlan problémának megvan a saját helye és tulajdonosa, csak olyan sokszor „gazdatestet” cserélt már, hogy mint sablont adja tovább mindenki a következő nemzedéknek, teljesen tudattalanul és továbbra is megoldatlanul.

Ha hiszünk abban, hogy nem ez az egy életünk van, hanem már életek sokaságát éltük le, akkor tudni vélhetjük, hogy bizonyos tulajdonságokat, hajlamokat, hajlandóságokat, és belső konfliktusokat már hozunk magunkkal a múltból. Mindannyian dolgozunk magunkon folyamatosan és akár tudatosan, akár tudattalanul mindig megválasztjuk magunk számára azokat a helyeket és személyeket, akik segítenek vagy épp meggyomroznak minket.

A tudatalattink mindig kiválasztja azokat a helyzeteket, amikből tudatunkra ébredhetnénk akár itt és most. Ám ezek a legtöbbször felismerés nélkül maradnak egész életünk során, és problémaként ciplejük őket tovább.

És mivel a fejlődés alapműködése az embernek, - ettől el nem tud szakadni, - eme tudattalan fejlődési hajlandóságok választják számunkra a családrendszer tudatalattijából a hozzánk legjobban passzoló prolémaköröket.

Ha a fejlődés alapkényszerét megkérdőjeleznénk, csak gondoljunk bele, - hogy még az az ember is, aki azt hiszi, nem változik, - hány olyan ingerrel találkozik nap mint nap, amik hatnak rá érzelmileg, fizikailag, vagy mentálisan. Ezekre reagálnia muszáj, vagy másként mondva, képtelen nem reagálni rájuk. Ha már reagál, az érzelmi, fizikai vagy gondolati reakciója kimozdítja abból a „nullpontból”, amiben az inger érkezése előtt volt, noha a valósában ilyen nullponti állapot nem létezik, csak folyamatos változás és átalakulás. Ha már kimozdult egy megelőző állapotából, akkor változott - vagy fejlődőtt, vagy visszafejlődőtt benne valami, de ugyanolyan már nem marad. Minden ebben az életben vagy erősödik, vagy sorvad, és a stagnálás csupán egy olyan röpke pillanatig él, mint amíg egy inga az egyik végpontból visszaindul a másik végpont felé. Ezt nevezhetjük alkalmazkodásnak is.

A valóságban folyamatosan reakciók sokasága fut bennünk párhuzamosan, és mindig egy megelőző állapot következményében élünk. Majd a következményekből kiindulópontok lesznek, melyek ismét következményekbe fordulnak át.

Ebből az következik, hogy ezt a tudattalanul görgetett folyamatot csak úgy lehet befolyásolni, ha tudatosan felismerjük a jelen pillanatban valamelyik minőségét (legyen az éppen a kezdet vagy a végeredmény), és azt, hogy mi is ebben a folyamatban a mi szerepünk, és mekkora a felelősségünk - aminek kiterjedése és hatása igazából beláthatatlan.

Ha a reinkarnáció felvetéséből indulunk ki, akkor feltételezhetjük, hogy létezik valami fejlődési folyamat és cél a számunkra. És hát mi más adhatná meg a legjobb alapot a későbbi fejlődésünkhöz és a tudatosulásokhoz, a világba való beilleszkedésünkhöz és a céljaink eléréséhez, mint a család. Félreértés ne essék, a célunk lehet a szenvedés megtapasztalása, majd annak meghaladása éppúgy, mint az önmegvalósítás, vagy a boldogság megteremtése. Az én megállapításom az, hogy tudatosság és önmagunkra ismerés nélkül az egyedüli célunk csak a szenvedés lehet, még akkor is, ha állítjuk, hogy mi nagyon boldogok akarunk lenni. Azonban nem lehet boldog az, aki nem "képes" a boldogságra, ugyanis a boldogság megtapasztalása már egy bizonyos tudatminőséget vár el az embertől. Ez pedig nem más, mint a hálára és elégedettségre való képesség, amihez pedig tudnunk és értékelnünk kell azt, amink van, ami automatikusan távol tartja tőlünk a hiány tudatállapotait.

Az életünk nagybetűs céljának megéléséhez és kibontakoztatásához a családból hozott tudás és fogalomrendszer válik a kiindulópontunkká. Ez lesz az a bázis, mely segít bennünket a társadalomba való beilleszkedéshez, és a csoport-, nemzet-, és bolygó szintű karmába való becsatlakozáshoz. Megtanuljuk, hogyan viszonyuljunk szeretteinkhez, embertársainkhoz, a világhoz, a pénzhez, munkához. Emellett támpontot ad arra, hol a helyünk a világban és a társadalmunkban.

A család megtanít adni és elvenni, szeretni és gyűlölni, építeni és rombolni.

Túllépni a traumán

Egyeseknek a gyermekkora könnyebb, másoknak traumatizáltabb, habár azt gondolom, nem létezik trauma nélküli gyermekkor, még ha jobbnak is tűnik az átlagosnál. De hogy vajon áldozatai vagyunk-e a családunk történetének, vagy valami magasabb (fejlődési) célból választottuk-e ki mi magunk a szüleinket, és azt, ahogyan ők működni képesek voltak, azt mindenkinek a hitére bízom. Egy dolog biztos, hogy az, aki túl akar jutni a gyermekkorán és a traumatizáltságain, mostantól felelősséget kényszerül vállalni az életéért. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ő maga tehet arról, hogy őt korábban bántották, hanem hogy ezek után azt mondja, hogy igen, megtörtént, de én nem vagyok az életem áldozata, hanem eldöntöm, hogy itt és most elkezdem kihozni magamból és az életemből a legtöbbet.

Hogy hogyan lépjünk túl a múlton, arra a következő írásomban fogok részletesen kitérni. De annyit már most elárulok, hogy

a felelősségvállalás az első megtett lépés azon az úton, ami a lelkünk gyógyulásához, és egy másfajta világlátáshoz vezet.

A világ bármilyen lehet, mivel ahányan vagyunk, mind másként értelmezzük és éljük meg. Az számít, mi milyen kapcsolatban vagyunk a külső-belső világunkkal. Ez a kapcsolat pedig folyamatosan változik azáltal, mi milyen lelki és tudatállapotban vagyunk. És nem másokon kell változtatni vagy másoknak megfelelni, hogy jobb legyen nekünk, csupán a saját hozzáállásunkat kell megváltoztatnunk. Mert mindig létezik egy (vagy akár több) olyan megoldás, ami nekünk is optimális, és nem jár végletes áldozatokkal, csak meg kell találnunk, hogy mi az, és hogy bizonyos helyzetek vagy kapcsolódások elengedésével mit nyerhetünk. Ezekben az elengedésekben tud a családállítás segíteni, amikor már egyedül nem boldogulunk, pedig már minden mást megpróbáltunk, vagy keressük a kiutat egy helyzetből, illetve megtámogatnánk a változásunkat vagy gyógyulásunkat valami oldó technikával. Ekkor a családállítás felfedi a tudatalattinkban kódolt mintázatokat, és feldolgozza, feloldja azokat, hogy békében élhessünk magunkkal.

Ha felkeltettem az érdeklődésedet a családállítás iránt, és kipróbálnád, akkor keress meg bátran! A honlapomon megtalálod az elérhetőségeimet és mindazokat a technikákat, amikkel foglalkozom.

Ha információkat szeretnél látni a közelgő eseményekről, csatlakozz Facebookon, a Fejlődj könnyedén és játékosan oldalhoz.

Mindenki merítsen a lelkébe annyit, amennyi hasznos a számára, a többit pedig engedje el! Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló időt és információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

Szabó-Horváth Zsófia

2023. 03. 23.

Budapest