A bennünk élő ismétlődések, és azok színházi jellege

A családállítás módszere a családrendszer kollektív tudatalattijával dolgozik, mellyel a családkarma mozzanatai, azaz a családrendszerben megmutatkozó működési sablonok és szerepazonosulások ismerhetők meg és oldhatók fel. Láthatjuk, hogy az egyes öröklődő hiedelmek, és működési mechanizmusok hogyan alakítják és determinálják az egyén életét és sorsát.

A tudományos felfogás már sok-sok éve tényként kezeli a gyermekkorban átélt traumák befolyásoló hatását, azt azonban még csak mostanában kezdjük felfedezni, hogy az előttünk élt és a múltban munkálkodó generációk élményei, szenvedései, elfojtásai és viszonyulásai milyen hatást fejtenek ki a mi életünkre a jelenünkben. De miért is hatna ránk valaki olyan tette vagy traumája, aki már akár száz éve halott, és soha nem is ismertük?

Először is érdemes tudnunk, hogyan működik a tudatalattink.

Elménkkel az időt lineárisan érzékeljük, azonban minden, ami velünk, vagy az őseinkkel a múltban történt és feldolgozatlan maradt, a tudat és a tudatalatti számára eleven és élő. A tudatunk és a tudatalattink számára valójában nem létezik idő, számukra csak a jelen van. Ezért élünk meg úgy az életünk során egy-egy eseményt, hogy „már megint” megtörtént velünk, miközben sem a hely, sem a személy, sem az időpont nem ugyanaz, mint korábban. Mégis, velünk „mindig ugyanaz történik”, és mi „mindig ugyanúgy” érzzük magunkat közben. Például: minden pasink ugyanolyan, vagy minden munkahelyen ugyanúgy bánnak velünk, vagy ugyanúgy kihasználnak, senki nincs, aki megértene vagy szeretne minket stb.

Rendkívül sokszor használjuk az olyan kifejezéseket, hogy „soha”, „mindig”, „senki”, „mindenki”, „örökké” melyek a valóságban csak illuzórikus, szenvedést fenntartó szavak. Amikor ezeket kimondjuk, érzelmileg olyan súlyuk van, hogy ott és akkor átgondolás nélkül, véresen komolyan gondoljuk, és nem tűnik fel nekünk a hallgatóság számára nevetségesnek ható túlzás.

Ezekben a helyzetekben valójában az egyetlen közös pont mi vagyunk. Bennünk, belső világunk kellős közepén lelkünk színpada áll, melyen éppen egy érzelemdús előadás zajlik, melyet folyamatosan játszunk megállás nélkül. A forgatókönyvet már megírták, csak a fejezeteit váltogatjuk, hogy ugyanabban a darabban éppen melyik színt próbálják ismét. Hogy ez dráma vagy komédia, az az egyéntől függ. Azonban mindenképpen érzelemdús darab, melyen hol sírunk, hol nevetünk, de soha nem térünk el a forgatókönyvétől. Ennek az oka részben, hogy észre sem vesszük, hogy ugyanazokat a jeleneteket próbáljuk, csak változó díszletek között, másrészt pedig annyira azonosultunk már az egyes karakterekkel, amik olyan önazonosak már, hogy el sem bírunk képzelni más szkriptet.

Ez a belső színházi jelleg megmutatkozik az egyes családállítások folyamatában is. Sokszor olyan érzés egy állításban lenni, mintha színdarabban játszanánk, és néha annyira valószerűtlen és abszurd is egy-egy helyzet - noha a tudatalattinak minden ilyen esemény véresen komoly. Számunkra azért is fontos, hogy kioldjuk a lelkünkben játszódó, olykor horrorba áthajló jelenetek tapasztalás-csomagját, mert ami a lelkünkben már ilyen nyomot hagyott, az nem ereszt minket a hétköznapjaink szintjén sem „átlagos” életet élni - s mi nem értjük, miért történik velünk annyi balsorsú esemény, bántás vagy fájdalom. Mint ahogy említettem, ezek olyan tapasztalás-csomagok, melyek megértésre és feldolgozásra várnak. A tudatalatti tárolja számunkra ezeket az információkat tökéletesen és pontosan - minden apró érzelemrezdülésével és testérzetével együtt. És ugyanekkora pontossággal rekonstruálja számunkra a körülöttünk levő térbe, amikor lehetőséget lát annak feldolgozására és elengedésére.

De mivel a tudatalatti képtelen az önálló tartalomfeldolgozásra, ezért kérné az elme és a tudat segítségét eme célból. Csakhogy a tudatunk inaktív, az elménk pedig másra lett kondícionálva, azaz a helyzetekben nem aszerint értelmezünk, hogy mit lehetne itt megoldani és elengedni, hanem ellenkezőleg, hogy miből lehetne még több problémát gyártani. Ezt követi az önsajnálat, önutálat, vagy mások hibáztatása, utálata, az ítélkezés és bírálat, és más hasonló érzések, melyek nem visznek közelebb bennünket a megoldáshoz. De ahogy a bölcs mesterek mondani szokták, ha elindul az ember egy körív mentén a kezdőponttól, nem tud úgy távolodni tőle, hogy közben ne közeledjen is hozzá. Minden trauma érzelemtöltete egyszer kisüti magát, és ezt a célt szolgálja az ismétlési metódus. Addig ismétli számunkra a történést, és a vele együtt járó érzéseket, mígnem egyszer végre tudatosulni fog, és ezzel átlényegül a benne tárolt érzelem-energia életenergiává.

Ez ugyan lehet, hogy életek, vagy több száz vagy ezer élet alatt történik meg, de végül mindenkiben megtörténik. Erre mondják azt, hogy a hülye is meg tudja csinálni. De mit tesz a bölcs ember? Elkezd tudatosan dolgozni magán, mert időt kinyerni a szenvedésekből, csakis tudatossággal lehet.

Ezt a célt szolgálja a családállítás technikája is, hogy a haladást segítse és támogassa. De amellett, hogy a családrendszerből hozott ismétlődéseinkkel dolgozik, ez a technika hozzáférést ad saját előző életeinkből hozott karmikus és traumatikus lenyomatainkhoz is, amikből kioldva a tudattalanul elültetett magokat, nem sarjadnak új karmacsírák. Ezáltal lehetőségeink száma megnő, életünk új "dimenziók" felé emelkedhet, azaz olyan optimális életet teremthetünk magunknak, amiben a fejlődés megsokszorozódik, és közben nem kell belepusztulnunk a hétköznapjainkba. Hogy az életünket élhetőbbé, magunkat szerethetőbbé tegyük önmagunk és nem utolsó sorban a világ számára szeretettel felajánlva. Hiszen az használ másoknak is, ami nekünk is a javunkra válik.

További játékos fejlődést kívánok!

Szabó-Horváth Zsófia