A családrendszer törvényeiről és a hozott konfliktusaink velük alkotott szövetségéről

A családállítás módszere Bert Hellinger nevéhez fűződik, melyet 1988 és 1993 között tartott előadásaiban ismertetett a világgal.

(A működési hátteréről egy korábbi cikkemben írtam, melyben a biológiai mező [morfogenetikus mező] volt a fő téma, ha érdekel, olvasd el azt is!)

Alapja a családrendszerben öröklődő és ismétlődő mintázatok tudatosítása és azok feloldása. Hellingernek az a megfigyelés adta az ötletet, hogy a természeti népeknél az ősök tisztelete gyógyító erővel bír. Észrevételei alapján megfogalmazta három pontban az egyensúlyi állapot törvényeit, melyek “megszegése” a családrendszer szellemi mezejében fennálló egységet felborítják. Ez a három az odatartozás joga, a hely és az egyensúly törvénye.

A családrendszer törvényei

Három törvény van, amik meghatározóak egy családrendszer lelkében. Ez a három az odatartozás joga, a hely törvénye és az egyensúly vagy kiegyenlítődés törvénye.

Az odatartozás joga azt jelenti, hogy minden közeli vagy távoli családtagnak joga van ahhoz, hogy a többiek odatartozónak ismerjék el. Ha ez a jog sérül (kitagadások, halottak elfeledése, elhajtott magzatok, valaki, akiről direkt nem beszélnek valamilyen okból), akkor az ő helyén űr keletkezik, mert ott valakinek lennie kell. Ebben az esetben egy későbbi leszármazott (akár több is) belehelyezkedik az ő életébe, magára veszi a sorsát, vagy életenergiájával tölti ki az űrt, ami a helyén keletkezett (ami más fontos életterületeinktől vonódik el), hogy a család emlékezetébe visszaemelje a kirekesztettet, vagy annak tettét, sorsát.

A hely törvénye szerint mindenkinek megvan a helye a családrendszerben, és csak ott élhet “jó” életet. Azonban olykor lojalitásból beállunk más helyére segíteni őt, ekkor azonban elvesszük tőle a lehetőséget, hogy egyedül boldoguljon a feladatával, továbbá a saját dolgunkra nem marad megfelelő mennyiségű energiánk. Fontos, hogy függőlegesen (szülőtől gyermek felé) és vízszintesen (testvérek között) is meglegyen a rend. Testvérek esetén akkor támad zavar például, amikor több házasságból több gyermek születik, és sok az első-, másodszülött akik a maguk jogán elsők is, de akár apa-anya révén lehetnek a harmadik, vagy akár az ötödik gyermekek is a családban. Ebben az esetben is meg kell adni mindenkinek a helyét, mert különben feszültség alakul ki a résztvevők között. De ilyen még a párkapcsolatban élők egyenrangúsága, vagy a tettes áldozat viszony mindkét résztvevőjének beemelése az emlékezetbe, illetve a volt párok és szeretők helyének megadása is.

Az egyensúly vagy kiegyenlítődés törvénye az emberi kapcsolatokban az adok-kapok egyensúlyi állapotra épül. Legyen szó érzelemről, gondoskodásról, anyagi javakról vagy pénzről, az egyensúly fenntartása fontos. Ellenkező esetben vagy az egyik félnél - aki kevesebbet adott - tartozás tudat alakul ki, ekkor létrejön a pozitív karma, vagy a túl sokat adó fél érzi viszonzatlannak a kapcsolódást, elvárásokat alakít ki és ráerőszakolja az akaratát a másikra a tartozás jogán, esetleg neheztelni kezd, és felhánytorgatja, amit adott. Minden esetben megromlik az adós viszonyban a két (vagy több) személy kapcsolata, és ez addig meg is marad, míg vissza nem billentik az egyensúlyt.

A konfliktusaink forrásai

A problémánk oka általában három csoportból származhat. Az egyik az előző életi lenyomatok, traumák, hiedelmek csoportja. A második a fogantatás környéke, a magzatkor és a születés traumája. Harmadik pedig a gyermekkor és a családrendszeri hiedelmek, minták csoportja. Ezek összefolyhatnak, és külön-külön is megjelenhetnek forrás okként.

A család kollektív tudattalanja a homeosztázis fenntartása érdekében gyógyítani igyekszik magát, azaz próbálja visszabillenteni a középponti állapotot, és ezért a kollektív karmában részt vevő tagokat arra készteti, hogy magukra öltsék őseik egy-egy jelmezét, hogy újrajátsszák a már végbement, de meg nem értett, fel nem dolgozott és el nem engedett eseményeket, és teszik mindezt saját ledolgozandó karmáik függvényében.

Mindenkinek vannak egyéni karmái, hozott konfliktusai, személyiségjegyei, amelyek rezgésüknek megfelelően összehangolódnak egy-egy családi mintázattal is, melyet mint egy szolgálatot szeretetből és tiszteletből magunkra vállalunk feldolgozás végett.

Emellett nem véletlen, hogy egy családba beleszületünk. A hozott karmáinknak és sorsfeladatunknak megfelelően választjuk a helyet, az időt és a családot, vagy az embereket, ahol és akikkel lehetőségünk van karmát ledolgozni, és közben megszerezhetjük azokat az eszközöket és készségeket, amelyekre szükségünk van az életünk során annak a reményében, hogy útjelzőként és ébresztőként szolgálnak az utunkon.

Ezek a törvények nem ember által szabottak, és sokkal kozmikusabb erkölcs szerint méretünk meg. Az ítélőszék mi magunk vagyunk, és a tetteink utáni ítéletet mi magunk hozzuk meg egy magasabb szellemi szférában, tisztább szemmel tekintve elmúlt életeinkre és tetteinkre, nem olyan elfogultan, mint ebben a pillanatban. Ezeket a kozmikus törvényeket a tudat érti, nem a polarizált elme. A kozmikus erkölcsöt a szív érzi, és jelez, ha valami helytelen. Aki eljut arra a pontra, hogy ösztönösen tudja és éli azt a krisztusi törvényt, hogy "azt tedd másokkal, amit szeretnéd, hogy veled is megtegyenek", az már megértéssel és megbocsátással fordul a világ és önmaga felé, és szép lassan kialakul a belső béke, amit a külső béke követ.

Tehát, ha arra törkeszünk, hogy először is mindenki más előtt saját magunkon változtassunk, és mindenki másé helyett a saját életünket akarjuk rendbe rakni, jobbá tenni, és azt az utat járni ellenállás nélkül, ami számunkra a legoptimálisabb, akkor észrevétlenül megjavulnak emberi kapcsolataink is, mert a bennünk lakozó teremtőerő végre jó irányban áramlik, és ezáltal a bennünk keringő önszeretet végre túlcsordulóvá válik, (és mivel mindenki abból képes másoknak is szívből adni, amiből többlete van), ezért igazán jut mások számára is belőle feltétel nélkül. Ezt követően már nem vágyunk mások életét megváltoztatni, mert a saját életünket tesszük olyanná, amilyen szerintünk a legjobb másoknak is, és ezáltal megnő az elfogadás aziránt, hogy mindenki azt kezdjen az életével, amit csak szabad akaratából kezdeni akar. Mi példát mutatunk, hiszen az életünk a legnagyobb tanításunk, de nem kotnyeleskedünk abba, amit nincs módunk belátni: azt, hogy mi mások számára a legjobb és hogy milyen életet kéne nekik élniük. Mert ezt csak egyedül az tudhatja, aki benne él, és aki benne él egy konfliktusban, de nem kezd vele semmit, akkor azt kell elfogadnunk, hogy neki abban a pillanatban pont az kell valamiért, és ezért az a valami az életében pont jól van úgy, ahogy van. Ha a pozitív képességeit látjuk a másikban, és feltételezzük róla, hogy képes megoldani a problémáit, és ebben a szellemben is beszélünk vele, akkor elkezdi látni önmagában is ezt a képességet, s elkezd hinni magában. Ezután valóban megoldja az életében fennálló konfliktusokat. Ez igaz a saját életünkre nézve is.

Aki felismeri az életén uralkodó belső konfliktusokat, és keresni kezdi a kiutat, sokszor annak is szüksége van segítségre, de az mindig kéri is fogja azt. Van, hogy egyedül nem bírkózunk meg a tudatalattink erejével. De legyen megnyugvás számunkra, hogy manapság rengeteg lehetőségünk van jobb irányba terelni ezen mélyről ható energiákat. Az irányt mindig a tudatalattiban kódolt információk adják, az energia ezeket mindig követi és kiszolgálja. Ezért érdemes változtatni ezeken az infomációkon különféle oldó technikákkal, például családállítással vagy vezetett meditációkkal (de rengeteg jó technika van már erre). A lényeg, hogy keressük folyamatosan, kik is vagyunk a rengeteg tanult és örökölt viselkedés és gondolkodás mögött, és próbáljuk a tőlünk telhető legtöbbet kihozni önmagunkból és az életünkből!

Mindenki merítsen a lelkébe annyit, amennyi hasznos a számára, a többit pedig engedje el! Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló időt és információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

Horváth Zsófia