Hogyan dolgozzuk fel és lépjünk túl a múlton?

A múltunk úgy létezik, hogy valójában nem létezik. Csupán gondolatok, érzések és képek kuszasága, amik időnként a jelenünkbe tolulnak és befojásolják azt, igen tolakodó és szuggesztív módon. A gyermekkorunk már tovaszállt, a helyzetek már elmúltak, a szereplőik is ki tudja merre járnak már. De mi mégis, mikor a hozzájuk fűződő érzelmek előkerülnek, ugyanolyan elevenen és élénken érezzük azokat - a testünk zsigereiben és lelkünk különböző pontjain, - mintha itt és most történnének. Hajmeresztő pontossággal éljük újra elmúlt pillanatainkat és használjuk ugyanazokat a mondatokat, kifejezéseket és viselkedésmódokat, amik ahhoz a pillanathoz fűznek minket.

Ha gyermekként megszoktuk, hogy lehülyéztek, lekezeltek, vagy bizonyos szavakkal bántottak minket, akkor felnőttként, a jelenünkben mi pontosan ugyanúgy hülyézzük és kezeljük le magunkat, vagy ugyanazokkal a bizonyos szavakkal bántjuk és kritizáljuk tetteinket és lényünket, - és akár a környezetünket is, - mint akkor tették velünk. Manapság látjuk, hogy milyen hiányosságokat örököltünk felmenőinktől a kommunikáció, az önbecsülés, a párkapcsolat és tudatosság terén. Fogalmunk sincs, valójában milyen érzések kavarognak bennünk, hogy valójában mire vágyunk, vagy mi tenne jót nekünk. De ha tudjuk is, nem tudjuk, hogyan beszéljünk róluk, vagy milyen formában mondjuk el azokat a környezetünknek – vagy hogy egyáltalán elmondhatjuk-e.

Nagyon kevés ember van, aki igazán tesz azért, amit el szeretne élni, a többség inkább megalkuszik magával és egy olyan élettel, ami csak félig, vagy félig sem olyan, mint amilyet élni szeretne legbelül. Nem szeretjük, ami van, de nem tudjuk, hogyan változtassunk rajta, vagy visszatart bennünket a rettegés, hogy elveszítjük a környezetünk szeretetét, vagy megbecsülését, ha meglépjük azt, amire olyan nagyon vágyunk.

A felelősséghárítás a tudatalatti és tudattalan tartalmainkat, míg a felelősségvállalás a tudati tartalmainkat aktivizálja.

Az életünk kiindulópontja az, hogy áldozatai vagyunk azoknak, akik maguk is áldozatai az őelőttük élt áldozatoknak. Nem szándékosan, nem tudatosan, csak természetesen. De ha megnézzük, hogy milyen történelmi időszak van a hátunk mögött, láthatjuk azt, hogy a múltunk szereplői is a legjobbat akarták kihozni a legkegyetlenebb körülményekből, hiszen egy egész világot építettek újjá (miután lerombolta azt az emberi gyarlóság). És azt is láthatjuk, hogy egyes helyzetekben mennyi mindent elveszít az ember, miközben újjáépít egy világot önmaga körül.

Próbáltak túlélni egy kisebbfajta világvégét – ami számukra egy korábban ismert és szeretett világ összeomlása és elporladása volt – és mi tudattalanul ugyanezt a túlélési törekvést visszük tovább. Próbáljuk jobban csinálni, mint elődeink, de a korábbi tapasztalatok lenézésével és elutasításával mindig elveszítünk valami fontosat és esszenciálisat az énünkből. Az elutasítás mindig csak növeli az eredeti konfliktusban vagy hiányállapotban meglévő feszültséget.

Ehelyett, ha elfogadjuk, hogy ők bizony így tudták csinálni, - mi több, ugyanazon körülmények között talán mi magunk sem lettünk volna képesek helyesebben, bölcsebben vagy jobban cselekedni, - ha mindezt elfogadjuk, és a múlt bölcsességét és tudását átemeljük a jelen életünkbe ahelyett, hogy kritizálnánk vagy megítélnénk azt, akkor lehetőségünk nyílna jobban alakítani a saját életünket.

Ugyanez igaz a gyermekkorunkból eredő konfliktusainkra: megítéljük szüleinket, amiért megtettek vagy nem tettek meg valamit; azért, mert pokollá tették az életünket; vagy nem szerettek minket úgy, ahogyan azt mi akartuk. Később ugyanígy haragszunk és neheztelünk tanárainkra, osztálytársainkra, barátainkra, párjainkra, munkatársainkra, és az idegenekre a buszon vagy a postán. Ám a világot és családunkat is egy nagyon szubjektív szemüvegen keresztül szemléljük: a személyiségjegyeink olyan kapcsolódásából, mely a vágyaink, félelmeink és fájdalmaink elegyéből álltak össze egy egésszé.

Leragadunk az érzésnél - a testi és érzelmi fájdalom szűk epicentrumában, ahol a traumát újra és újra átéljük, mert azt hisszük, csak ennyi az élet. Az epicentrumban uralkodó zavaros, fájdalmas hurrikánt tekintjük a világon a leghatalmasabbnak, és kiterjesztjük egész személyiségünkre és életünkre. "Ennyi az élet", gondoljuk kétségbeesetten. Megfeledkezünk arról, hogy a valóság ezen a hurrikánon kívül van, és a lehetőségek végtelenje vár arra, hogy végre felemeljük tekintetünket a múltunkból visszhangzó traumákból, és megpillantsuk azt, ami itt és most körbe vesz minket. Valahogy mindig ragaszkodunk ahhoz, ami elmúlt, még akkor is, amikor tudjuk is, hogy jobb nekünk nélküle.

Ez is a túlélés stratégia része: „ragaszkodni kell ahhoz, ami van, nehogy nincstelenné váljunk”, vagy „gyűjtögetni kell a lomokat, mert jöhetnek még szűkösebb idők”.

Nem tanultuk meglátni az életben a valódi értéket, hanem szelektálás nélkül megtartunk minden érzést, amit valaha nekünk okoztak, és gondolatot, amit valaha a fejünkhöz vágtak.

És valóban nincsen vége addig, míg a trauma epicentrumát meg nem látjuk valódi, tiszta szemmel - és nem azzal az érzelmileg azonosuló nézéssel, amivel eddig tettük. Amikor nem csak azt kezdjük látni, hogy a múlt mennyire fájt, hanem kitáguló látással végignézzük azt is, milyen kihatással volt életünkre, és döntéseinkre. Lássuk meg, hogy igaz, hogy az a trauma egyszer megtörtént velünk, de mi hányszor élesztettük újra és újra ugyanazt az érzést, és hittük közben, hogy ezt mások teszik velünk. Hányszor választottuk eleve a vesztes szerepét amiatt a hiedelem miatt, ami az „úgysem fog sikerülni” című önlemondásból fakadt. Nem vettük észre saját szabad akaratunkat az árnyékban ácsorogni, mert a tudatunk nem a jelenben volt, hanem a múltunkban aludta rémálmát. Szabad akaratot kaptunk arra, hogy észrevegyük: az a pokol, amiben élünk valójában nem más, mint egy visszhang a múltból. Szabad akaratot kaptunk arra is, hogy ha ezt észrevettük, akkor kiléphessünk az életünkre vetülő árnyékból a napos oldalra. De szabad akarata csak a tudatnak van!

A napos oldalra eljutni a tudatunk aktivizálásával lehetséges. Ehhez nem kell mást tennünk, mint vállalni a felelősséget önmagunkért, és minden teremtményünkért. Ebbe beletartoznak a szenvedéseink, gondolataink, hiányállapotaink is. Ahhoz, hogy túl tudjunk lendülni a jelenlegi problémáinkon, vállalnunk kell a felelősséget értük. Ezen a ponton fontos tisztáznunk a felelősségvállalás jelentését és értelmét is.

A felelősségvállalás olyan, mint egy kapcsoló, ami a teremtőerőnket aktivizálja. Addig, amíg nincs „ON” üzemmódba kapcsolva, azaz másokat hibáztatunk, áldozatnak tekintjük magunkat és azt várjuk, hogy mások tegyék meg az életünkben az első vagy fontos lépéseket és változásokat, addig csak sodródunk az életünk folyóján egy olyan csónakban, aminek nem használjuk az evezőit. Addig nem változik semmi, vagy csak esetlegesen attól függően, hogy mások hogyan döntenek, változnak vagy lépnek. Áldozatokká válunk, és sajnáljuk magunkat azért, mert mások milyenek, vagy hogyan bánnak velünk, és lehetetlenné, megoldhatatlanná válnak az életünk egyes konfliktusai. Patthelyzetek és status quo-k jellemzik a felelősséghárítók életét.

A felelősségvállalással ugyanakkor a kezünkbe vesszük a hajónk evezőit, és elkezdünk végre evezni, ezáltal irányítani a hajónk mozgását, még ha a teljes irányítás érzése is csupán illúzió, mivel a folyó sodrása eleve befolyásoló tényező, de mégis erősebbé válik a ráhatásunk a saját életünk csónakjára.

A felelősségvállalás egy elhatározás, hogy „itt és most végre hajlandó vagyok látni magam az érzéseimmel, döntéseimmel és cselekedeteimmel együtt”.

Ez a döntés aktivizálja a tudati tartalmainkat, és ezzel együtt hazahívja a teremtőerőinket, amiket elosztogattunk másoknak, mondván „tegyétek azt velem, amit jónak láttok, mert nekem mindegy”. De mostantól nekünk nem mindegy. Valójában másoknak mindegy. Ez igazából egyedül nekünk fontos. Mert egyedül mi érezzük az életünk következményeit, és nekünk kell együtt élnünk velük. Ez se nem jó, se nem rossz, ez egyszerűen csak így van. Valójában senkinek nem fáj az, ami nekünk fáj, sőt, nem is ismerhetik meg a valódi érzéseinket és tartalmainkat, még ha a képességeink legjavát nyújtjuk is, amikor elmondunk magamról mindent, amit mi magunkról tudunk és érzünk. Mert az egész mindig több lesz a részei összességénél. Mert nem leszünk képes soha szavakba foglalni mindazt, amit éreztünk, láttunk és hallottunk, sem pedig azt, hogy milyen hatást váltottak ki belőlünk. De próbálkozhatunk. És próbálkoznunk is kell - feladás nélkül, mert ezáltal fejlődik a kommunikációs és a kapcsolatépítő és megtartó képességünk.

Tehát, úgy élünk, mint az áldozatok, mert nem vettük észre, hogy dönthetnénk másként. Ha vállaljuk a felelősséget, csak akkor dönthetünk másként. Hallottam már emberektől, hogy ha felelősségvállalásra buzdítunk, az veszélyes, mert, áldozathibáztatókká válunk. De itt van egy alapvető félreértés, mert összetévesztjük a felelősség felvállalását a bűnbakká válással, a hibáztatással. Nem azonos a kettő. Aki vállalja a felelősséget, az nem azt mondja, hogy ő a hibás azért, ami vele történt. Hanem azt mondja: „Igen, ez megtörtént velem, és igen, nagyon fájt. Áldozata lettem egy tettesnek vagy a saját döntésemnek. De nem vagyok hajlandó továbbra is az ő tettének és az én életem áldozatának maradni, és a múlt árnyékában élni tovább. Hanem tovább akarok lépni, és megtalálni azt, hogyan fordítsam a történteket az előnyömre, hogyan hozhatom ki önmagamból és a helyzetből a legtöbbet.”

Ha megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, attól még a tettnek következménye marad. Attól, hogy megbocsátunk, nem tagadjuk le a rossztett helytelenségét, vagy nem fosztjuk meg a jót a jóságától. A megbocsátástól nem válunk hígagyúvá vagy naivabbakká, ahogy a haragtartástól, nehezteléstől és meg nem bocsátástól sem válunk kevésbé megvezethetőkké, vagy bölcsebbekké.

Egyszerűen a saját életünket tesszük könnyebbé, mert a nehéz érzéseknek bizony súlyuk van, amikor cipeljük őket. A megbocsátás nem másoknak kell, - noha mindenki vágyik rá, - hanem valójában nekünk van szükségünk a megbocsátásunkra.

A külvilágra kevés a fizikai ráhatásunk, nem tudjuk megváltoztatni az embereket, sem elérni, hogy bánják meg amit tettek, vagy megbocsássák, amit mi követtünk el. Mások mikrokozmoszába képtelenek vagyunk beleszólni. Úgy élünk egymás mellett, mint a galaxisok - vagy a naprendszerek - az univerzumban. Mind részei vagyunk egy nagyobb egésznek, miközben önmagunkban egy teljes egészet alkotunk. Egyedül arra van befolyásunk, ami a saját belső világunkban történik, az azonban világokat - vagyis a saját világunkat - képes megmozgatni és átalakítani a számunkra, méghozzá optimálisabbra, mint korábban volt. A hozzáállásunk megváltoztatásával és az érzelmi blokkjaink oldásával (akár meditációban, akár családállítással, vagy bármilyen más technikával) elkezdjük a kezünkbe venni az életünket, amit korábban a felelősségáttolással átadtunk másoknak. Minél többet dolgozunk magunkon, annál jobban megy, és annál tudatosabbá válik saját rendelkezésünk saját életünk felett.

A megoldás egyszerű: törődjünk magunkkal egészségesen.

De ez mit is jelent?

• Hát azt, hogy szenteljünk magunkra egy nap legalább háromszor - de a legjobb lenne, ha óránként – pár percet, hogy megálljunk, és megvizsgáljuk lelkiállapotunkat, és tudatállapotunkat.

• Ezt úgy kezdjük, hogy figyelmünket magunkra és befelé irányítjuk. Először megfigyeljük az érzéseinket és testérzeteinket, ekkor megkérdezzük magunktól, hogy éppen milyen tudatszinten és érzelmi állapotban vagyunk. (Elutasítunk, mérgelődünk, rossz kedvünk van, panaszkodunk, szomorkodunk, ítélkezünk vagy bírálunk – vagy derűsek, elfogadóak, szeretetteljesek, nyugodtak, békések vagyunk-e.)

• Ezután megkérdezzük magunktól, hogy „Mit keresek én ezen a tudatszinten, ahol ez a valóság?”

• Ha jól érezzük benne magunkat, lelkünk rajta maradjunk az adott állapotunkban, vagy megkérdezhetjük magunktól, hogy „Ha igazán jót akarnék magamnak, akkor mit tennék most?” És lehet, hogy azt a választ kapjuk belső hangunktól, hogy „megnyugodnánk, vagy elengednénk az adott problémát”, de lehet, hogy konkrétan tudni fogjuk, hogy mit kell most tennünk ahhoz, hogy jót tegyünk magunkkal. Annyi külső hangra hallgatunk és azoknak engedelmeskedni és megfelelni akarunk, de a saját belső hangunkat ritkán kérdezzük meg, hogy „mit is akarok ÉN valójában?”.

• Ezután tegyük, amit jónak látunk. Egy szabály van, amit érdemes betartani, hogy azt tedd másokkal, ami hasonló esetben neked is jól esne – természetesen, ha azt kívánja a helyzet, akkor igenis meg kell védenünk magunkat és a jogos érdekeinket, hiszen ez továbbra sem az idiotizmus iskolája. De fontos, hogy találjuk meg az egyensúlyt és a mértéket az életünkben.

Ha ezt minden nap megtesszük, először akár csak este, elalvás előtt, majd reggel és este, utána már délben is. És ahogy gyakorlunk minden nap, fokozatosan egyre többször feltesszük a kérdést - mivel jó érzést okoz, - mígnem már szinte óránkénk, sőt, percenként megkérdezzük magunktól, mivel beépül életünkbe, és rutinná válik ez a fajta önmagunkkal való törődés.

Ez a fajta önszeretet erősíti és fejleszti a tudatosságot, és fokozza az önbecsülést, a magabiztosságot, és olyan belső erőt kölcsönöz, melyet mások is észre fognak venni rajtunk. Ugyanis ha tudjuk, hogy kik vagyunk, mit érzünk, és tudjuk, hogy kivé akarunk válni, akkor nem engedjük meg, hogy bárki is eltereljen bennünket az utunkról. Mindez csak az önmegfigyelésből nyert önismerettel lehetséges. Ezért megéri a gyakorlást.

Ha pedig gyakorlás közben észrevesszük, hogy vannak visszatérő, fájdalmas, akár kontrollálhatatlan motívumok az életünk bizonyos területein, na azokkal érdemes olyan szakemberhez fordulni, aki valamilyen oldó technika segítségével felbontja bennünk azokat a traumatikus kötéseket, melyek a múltunk fájdalmas eseményeihez láncolnak bennünket. Erre valók a különféle oldási technikák: családállítás, regressziós és egyéb vezetett meditációk, és még sok-sok technika.

Ha felkeltettem az érdeklődésedet akár a családállítás vagy bármely vezetett meditációs technika iránt, és kipróbálnád valamelyiket, akkor keress meg bátran!

A honlapomon megtalálod az elérhetőségeimet és mindazokat a technikákat, amikkel foglalkozom.

Ha információkat szeretnél látni a közelgő eseményekről, csatlakozz Facebookon, a Fejlődj könnyedén és játékosan oldalhoz.

Mindenki merítsen a lelkébe annyit, amennyi hasznos a számára, a többit pedig engedje el! Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló időt és információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

Szabó-Horváth Zsófia

2023. 04. 24.

Budapest