A tudatalattink hatása a hétköznapjainkban

Miért fontos a tudatalattinkat felszabadítani az érzelmi terhek alól

A tudatalattink nyelve a képiség. Ez annyit jelent, hogy nem szavakkal kommunikál, hanem szimbólumokkal. A tudatalattink számára minden, ami körülvesz bennünket csak szimbólum[1], legyenek azok színek, illatok, hangok, tárgyak, állatok, emberek vagy helyzetek. A valóságunk ugyanúgy működik, mint az álomvilágunk. Furcsa és még annál is szokatlanabb képek és helyzetek megannyi sokasága árasztja el a tudatunkat alvás közben (akár emlékszünk rá, akár nem), és amikor mi azt hisszük, nem álmodunk, akkor (sajnálattal vagy örömmel) tudatom, hogy de igen, minden ember és állat álmodik kivétel nélkül, mivel ez az életben maradásunk és idegrendszeri védelmünk egyik igen fontos eleme. Amikor nem emlékszünk rá, talán olyan cenzúrával[2] létezünk az elme[3] szintjén, ami a hétköznapi életünkben is megnyilvánul, hogy nem akarjuk látni és felvállalni saját felelősségünket magunkért, vagy nem állunk még készek találkozni saját lelki tartalmaink bizonyos elemeivel. Az álom-én az álomban mindent valóságként él meg, és abszolútumként értékel. Az irracionális és valószerűtlen helyzetek fel sem tűnnek, és csak megrántjuk vállunkat a láttukon, és azt mondjuk “hát van ilyen”.

Napközben a rajtunk kívül álló világot észleljük valóságként. Abszolútumként éljük meg és reagálunk is rá a legjobb képességeink szerint - az álmunkban a tudatalattink szimbólumaival tehetjük meg ugyanezt. Az álomban azzal találkozunk, ami az ébrenléti világunkból kimaradt: azzal, hogy miként érintett meg minket a külvilág és a velünk történtek - amire reagáltunk is érzelmileg, sőt, viselkedési reakciót is kiváltott nálunk, - azonban nem vonatkoztattunk el a külső eseményektől és nem vontuk a figyelmünket önmagunkra, arra a belső világra, amiben éppen kémhatást váltott ki az esemény vagy a szimbólum.

A való életben, - ahogy az álmainkban is - mindenre reagálunk. Képtelenek vagyunk nem reagálni. Ezért találta ki a teremtés számunkra azt a szűrőt, amit elmének nevezünk, aminek az a dolga, hogy a számunkra fontos információkat kiszűrje és kielemezze abból a több milliárd adatból, ami a látásunkon és hallásunkon keresztül a tudatunkba ömlik. A maradék információt a tudatalatti[4] tárolja, ezért van az, hogy amikor hipnózist végeznek rajtunk, olyan információkat is el tudunk mondani az adott helyzetről, amiket tudatosan fel sem fogtunk. Érdekes gondolat, hogy mindent tudhatnánk, ha el bírnánk viselni, de ezek szerint nem kell mindent tudnunk.

Az idegrendszer képes erősödni, ha kap időt arra, hogy feldolgozza az őt ért ingereket, például ha meditálunk, relaxálunk, sportolunk, megfelelő táplálkozással vitaminokat juttatunk a szervezetünkbe és eleget alszunk. Amikor az idegrendszer állandó túlterhelésben van, ingerlékennyé válunk, zaklatottan éljük meg a napjainkat, állandóan fáradtak és frusztráltak vagyunk, és kiégésben, sírógörcsökben vagy idegösszeomlásban, akár depresszióban mutatkozik meg az idegrendszer kimerülése.

Az idegrendszerünk segít nekünk a tudatalatti érzéseket, motivációinkat lereagálni testi szinten, és feldolgozni az információt, ami a reakciónkból kiolvasható számunkra a pozitív változás érdekében. Kimerült idegrendszer esetén az információ torzul, és a megértés sok esetben elmarad.

A hétköznapokban semmi más nem történik, csak a külső szimbólumok az idegrendszeren keresztül állandóan találkoznak a bennünk élő jelentéseikkel. Ezen jelentéstartalmak rögzülése gyakorlatilag már születésünk előtt elkezdődik, amikor megfoganunk, ugyanis a magzat összeköttetésben él az édesanyjával, egy érzelmi-fizikai egységet alkotnak, ez azt jelenti, hogy az anya érzései hatnak a magzat érzelmi és fizikai állapotára. A kis magzat már az édesanya hasában találkozik a stresszel, fájdalmakkal, félelmekkel, a boldogsággal, szeretettel és a haraggal is. Emellett a magzatburkon keresztül átszűrődő hangok felelrősödnek a magzatvízben, ezért a hangokhoz már társulnak érzések és azokhoz kötődő reakciók. Aztán születésünk után, amikor elkezdünk látni és egyéb módon érzékelni, akkor a befogadott szimbólumokhoz is információk társulnak. A szüleink és nagyszüleink, majd később az óvónénik/bácsik és tanítónénik/bácsik további fogalmakkal gazdagítják jelentéstárunkat, amiket ők is, a szüleiktől örököltek, amik valójában nem mások, mint az ő saját tanult véleményeik és hiedelmeik[5] arról, amit látunk, hallunk vagy ahogyan cselekszünk. Ezek lehetnek igazak, vagy tévképzetek, erkölcsi dogmák vagy elvek, mindegy, mert számunkra beépül az elme szűrőjébe, amin keresztül később a valóságot elfogadjuk, vagy elutasítjuk. Ezt kiegészítik személyes tapasztalataink, traumáink, bántalmaink, vagy pozitív élményeink, amik árnyalják vagy módosítják a szimbólum jelentését.

Ezek után, amikor fokozatosan kezdünk öntudatra ébredni, akkor a belénk táplált információk a külső szimbólumok által hatni kezdenek ránk, és akár összeütközésbe kerülhetnek bennünk (ha több forrásból ellentétes információkat kaptunk egyazon dologról, illetve a tapasztalataink érzései ellentmondanak egy-egy hiedelemnek). Ekkor lázadni kezdünk, és próbáljuk megérteni magunkat, és eltávolodni a hozott mintáktól, ekkor már érzelmi nehézségekkel találjuk magunkat szemben az önmegvalósításunk éledező tudatosulásai és a külvilág elvárásai és megfelelési szorongásaink keltette önutálatok viharai között hánykolódva. Aztán ez az időszak valahogy fokozatosan elcsitul, és kinyílnak a felnőtté válás lehetőségei.

Természetesen, aki hisz a reinkarnációban[6], annak ez a folyamat már sok ezer élettel a mostani születésünk előtt elkezdődött, és a feldolgozatlan tudatalatti történeteket és érzelmi tölteteket hurcoljuk magunkkal életről-életre.

Azonban a szimbólumok jelentései többé-kevésbé ugyanazok maradtak számunkra. A szunnyadó töltéseik napról napra felébrednek, és kusza érzelmeket generálnak bennünk, amikre automatikus reakcióink vannak már, amik forgatókönyvszerű jövőképet tárnak elénk, és mi küszködve ugyan, de beletörődünk, vagy kitörünk ezekből a helyzetekből (emiatt a kínzó jövőkép miatt). De a lényeg akkor sem változik, mert amivel folyamatosan és vérre menően hadakozunk, az nem kívül van, hanem a lelkünk mélyén hordozzuk jelentésként. Nem menekülhetünk önmagunk elől, illetve ez így nem teljesen igaz, ugyanis elég sokan leélik az életüket állandó menekülésben. De az efféle élet leginkább csak egy sor önsorsrontást és önbüntetést tartogat a számunkra, vajmi kevés örömmel és megnyugvással.

De hogyan nézne ki az az élet, ami nem a menekülésre épül?

Például, miután találkozunk azzal az elmélettel, hogy ami elől menekülünk, az elől pont nem lehet menekülni, akkor keresni kezdjük a megoldást. De mi lehet a megoldás arra, hogy az életünk ne szenvedések folyamatos láncolata legyen, mégpedig itt és most, ahol és amikor éppen vagyunk, és nem valami elképzelt jövőben? A legkézenfekvőbb megoldás, hogy megállunk, és teszünk egy száznyolcvan fokos fordulatot, magyarul hátrafordulunk, és megnézzük, mi a fene üldöz minket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ránézünk magunkra és az életünkre, és megvizsgáljuk, hogyan nézünk ki benne, milyenek a kapcsolódásaink, és feltesszük a helyénvaló kérdéseket:

Boldog vagyok?

Jól érzem magam a hétköznapjaimban?

Tetszik az élet, amit éppen élek?

Vannak vágyaim és céljaim?

Ha nincsenek céljaim, akkor milyen ember szeretnék lenni?

Hogyan nézne ki akkor az életem?

Milyenek lennének a kapcsolataim?

Ha vannak céljaim/vágyott énképem/életképem, akkor miben hasonlít a jelenlegi életem a vágyott életemre/ énképemre?

Miben különbözik a kettő?

Milyen érzésim tartanak vissza attól, hogy a vágyott életemet éljem?

Milyen viselkedéseim akadályoznak?

Ki az, aki támogat engem hogy ezt elérjem?

Milyen tulajdonságaim és képességeim vannak, hogy ezt elérjem?

Milyen lehetőségeim vannak, hogy elinduljak a vágyott cél/kép felé?

Mik az első lépések, amiket hajlandó vagyok megtenni, hogy elinduljak ezen az úton?

A változás elindításához létfontosságú, hogy az életemért maximálisan vállaljam a felelősséget. Mert amikor azt mondom, hogy a környezetem tehet a boldogtalanságomról, vagy azért vagyok a jelenlegi élethelyzetemben beragadva, mert mások olyanok, amilyenek, vagy a tényezők megváltoztathatatlanok, esetleg még mindig a szüleimet okolom, hogy nem az lettem, ami lehetett volna, mert ők ezt vagy azt nem tették meg gyerekkoromban, - akkor garantálta a kudarc. Ha nem vagyok képes meglátni a saját szerepemet a saját életemben, akkor a teremtőerőmet gyakorlatilag átadom mások kezébe, nekem pedig semmim nem marad. De erről nem a környezetem tehet, hanem az, hogy nem tudom, hogy senki nem veheti el tőlem, ha én nem adom nekik önként. Sajnos nagyon könnyen belefeleldkezünk az áldozatiság szerepkörébe, ami arról szól, hogy valójában nem merünk élni, nem merünk cselekedni, és lelkünk mélyén még meg is könnyebbülünk, hogy van rá kifogásunk, amiért nem kell megerőltetni magunkat.

Amikor az életünkben nem a kifogásokat keressük akkor mindig találunk legalább egy megoldást minden problémánkra. Ami nehezíti a megszokott énállapotainkból való kilépést, sokszor egy-egy olyan bennünk futó program[7], ami foglyul ejt minket és a saját szimbólumaink börtönébe zár. Ezek azok a korábban elszenvedett traumáink, amelyek érzései és az azokból fakadó hiedelmeink és ítéleteink feldolgozatlanul tapadtak egy-egy szimbólumhoz, amit még nem tudatosítottunk és oldottunk meg. Erre jó példa a fehérköpeny szindróma, ami azoknál alakul ki, akik gyermekként sokat jártak orvoshoz (és fájdalmas/kellemetlen kezeléseket kaptak), és az orvosi köpeny miatt náluk a fehér színhez társul egy rosszullét, állandó magas vérnyomás vagy szorongás, akár halálfélelem. Ezt az érzést onnantól kezdve kiválthatja egy fehér szoba, akár valami fehér ruhadarab, vagy tárgy, és nem tudja miért, de felmegy a vérnyomása, szorong és pánik tör rá. Ez majdnem mindenkinél észlelhető fogorvosi rendelőben is, mert mindenkinek volt már gyermekkori traumája hasonló helyzetben, és még ha csak egyszerű vizsgálatra megy is, vagy csak egy receptet feliratni, akkor is megtapasztalja ugyanazt a szorongást, noha tudja, hogy nem fog történni vele semmi. De gondoljunk csak a vizsgahelyzetekre, bármely felelés előtt ugyanaz a szorongás tör ránk, akár tudjuk a tananyagot, akár nem. Ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk akkor is, ha a szerelmünk megcsalt minket. Előtte boldogságot, imádatot éreztünk iránta, a történés után rá se bírunk nézni, fájdalom és szorongás tölt el bennünket még sok évvel azután is, félve, hogy újból megtörténik velünk. De milliónyi példát lehetne felhozni, az esetek egyedisége és hasonlósága széles skálán mozog, de a lényege mindnek ugyanaz. A feldolgozatlan érzések hozzátapadnak egy fogalomhoz, képhez, személyhez, tárgyhoz, és úton-útfélen a velük való találkozás újból előhívja elfeledett érzéseinket a múltunk visszahngjaként.

Ezekben az esetekben mindig arról van szó, hogy a tudatalattink egy szimbóluma összekapcsolódott egy negatív érzéssel vagy testi reakcióval, vagy a kettővel együtt, és hasonló szimbólum mindig kiváltja ugyanazt a reakciót. Az illatok ugyanezt teszik és a hangok szintúgy. A negatív tartalommal társult szimbólumok negatív érzést váltanak ki, a pozitívak pozitívat, a semlegesek semlegeset. Ez törvényszerűen működik, ha tudom, hogy így van, ha nem, akkor is. Ezen a tudat annyit képes változtatni, hogy amikor benne vagyok egy ilyen folyamatban, tudom, hogy miért érzem magam úgy, ahogy. De átírni nagyon nehéz őket, még tudatosan is. Hogy miért? Azért, mert a szimbólummal való találkozás tudatosítása belekerül pár pillanatba, vagy akár percbe, de a tudatalattiban élő érzés, ami hozzátartozik, a pillanat tört része alatt reagál, és hamarabb érzem az érzéseket és a testi reakciókat, mintsem tudnám, hogy a szimbólum előttem áll. Tehát hamarabb reagálok érzésben és testben, mint tudatban vagy gondolatban.

Egy szimbólum érzelemtöltetének[8] átírásához egy ellentétes töltésű, az adott érzés erejével megegyező vagy annál erősebb érzés szükséges. Ez azt jelenti, hogy akár pozitív vagy akár negatív törtésű az eredeti érzésem, ha azzal megegyező erősségű ellentétes érzés társul hozzá, akkor semlegessé tud válni, ha annál erősebb az ellentétes érzésem, akkor átfordulhat pozitívvá, vagy negatívvá. Igen, sajnos ez a pozitív élményeinkre éppúgy igaz, hogy negatívvá válhatnak, mint fordítva. Ezt az átíró folyamatot, mint ahogy gondoljuk is, nehéz tudatosan elérni az ösztönös reakcióink miatt, de azért természetesen gyakran előfordul, hogy megtörténik. Legtöbbször tudattalan folyamatként, mert megszokott inkább az, hogy nem követjük tudatosan végig, hogy mi zajlik éppen bennünk.

Hogyan lehet ezeket az érzelmi töltéseket kioldani vagy átírni?

Régebben a “meditáció”[9], vagy az imába[10] elmerülés nyújtotta az egyetlen technikát arra, hogy szembenézzünk magunkkal, emellett a fizikai munka segítségével tisztulhattunk testünk verejtékével, és volt időnk és természetes csend arra, hogy magunkba szálljunk, magunkba nézzünk, és átgondoljuk a napi eseményeket. Így tevékenykedtek régen a szerzetesek: “imádkozzál és dolgozzál” - “ora et labora” jelmondattal, mely Szent Benedektől származik, és mely a testi-lelki megtisztulás nemes eszméjét követte. Ezt a folyamatot egy hétköznapi ember is el tudta végezni, mikor kiment a földekre, rétekre dolgozni, fát vágni, vagy akár főzött és a háztartást vezette: munka közben elmerengett az élete dolgain, döntéseken, mondanivalókon, és ezután megfontoltabb döntéseket hozott. A lassabb és csendesebb élet nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lelki világot és cselekedeteket eredményez.

Manapság fokozottabb az igény erre a belső munkára, mégis kevés időt szentelünk rá. Eszközünk továbbra is megvan: a meditáció, a mantrák[11] és az imák, de annyira kifelé forduló, rohanó életet élünk, hogy nem marad időnk magunkba szállni. A média termékeit nézzük, zenét hallgatunk, és különféle zajjal vesszük magunkat körbe, amitől az életünk folyamatos meneküléssé válik önmagunk elől. De ezen körülmények között is megtehetjük, hogy elindulunk a belső utunkon, amikor úgy érezzük, hogy besokalltunk a szimbólumok túlingerlő mennyiségétől. Manapság inkább az a probléma, hogy nem vesszük észre, hogy túl vagyunk ingerelve, vagy normálisnak tartjuk ezt az állapotot, mert más is így él. Nem tudjuk, hogy lehetne másként is élni, és hogy letehetjük az általunk cipelt traumákat és terheket.

Hál’ Istennek vannak lehetőségeink ma is, ha úgy érezzük, ki kell adnunk a feszültségeket, és kimásznánk végre az érzelmi sírgödrünkből. A testünk verejtékével tisztulást ma mindenféle sport helyettesíti (dinamikus mozgások, pl. tánc, futás, jóga, tajcsi, csikung, stb.), ami harmonizálja az összeköttetést a két agyféltekénk között és segít az idegrendszernek a regenerálódásban. Napi 3o-60 perc mozgás javasolt mindenkinek, akinek emberi teste van, hogy a feszültségektől és a stressztől megszabaduljon. A mozgás rendet tesz a fejekben, beindít elmélkedési folyamatokat és emiatt könnyebb dűlőre jutni döntéshelyzetekkel kapcsolatban is a sportolás után.

Az imára is szüksége van a léleknek. Itt nem arról van szó, hogy napi szinten mondjuk el a Miatyánkat (de természetesen ez a lehetőség is adott), hanem egyszerűen érezzünk hálát azért, amink van. Sóhajtsunk egy köszönömöt Isten vagy az Univerzum erői felé este, mielőtt elalszunk, hogy ez a nap is megadatott a számunkra (túlontúl magától értetődőnek vesszük sajnos, hogy van és jár nekünk minden nap), mert minden nap egy kegy, egy áldás, amit egymással tölthetünk. És igenis adjunk hálát a jó dolgokért is (mert hajlamosak vagyunk a sok negatívumot hangsúlyosabban kezelni a mindennapjainkban, miközben legalább annyi jó is történik velünk ugyanazon a napon).

Emellett továbbra is temérdek meditációs eseményre van lehetőségünk eljárni (hangtálakkal, gongokkal - hangterápiák, egyéb vezetett meditációk, stb) csoportosan vagy egyénileg.

Azonban, ami a tudatalattiba került érzés, azt már nagyon nehéz egyénileg elérni a tudati szintekről. Ehhez már érdemes különféle szakemberhez fordulni, akik vezetett meditációkkal vagy oldási technikákkal segítenek feldolgozni a bennünk dúló konfliktusokat és traumákat. Ilyen technikák lehetnek például (a teljesség igénye nélkül) a kineziológia[12], családállítás[13], regressziós technikák[14], meditációk, egyéb vezetett meditációk[15], meseterápiák[16], és a többi.

Emellett javasolt lenne szerintem mindenkinek az önismeret gyakorlása, amire nagyon jó technikák a szóbeli terápiák, (akár egy jó pszichológusnál), vagy life coaching[17], asztrológiai radix[18] képletünk megértése (ennek semmi köze ahhoz, amit az újságokban olvasni lehet) vagy grafológiai[19] (kézírás) elemzésünk meghallgatása, és így tovább.

Mert ami igazán fontos, hogy minden, ami közelebb visz magunkhoz, legyen az bármi, az jó, és minden, ami eltávolít magunktól, az rossz (ha már a dualitás megengedi, hogy szélsőségesen fogalmazzak).

Miközben a teljes igazság az, hogy nincs olyan távolodás, ami ne lenne közeledés is egyben.

Mindenki merítsen a lelkébe abból, ami hasznos a számára, a többit pedig engedje el. Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

Horváth Zsófia

Lábjegyzet:

[1] A szimbólum a legáltalánosabb értelemben vett jel, amelyhez egy jelentés kapcsolódik. Egy jelkép, ami egy jelentéshordozót jelöl.

[2] A cenzúra információk felügyelete, információszűrés, tágabb értelemben azonban az információknak a szélesebb nyilvánosság előli mindenfajta elzárását szokás cenzúrának nevezni.

[3] Az elme elemzi a beérkező információkat, ingereket, érzéseket, jelzéseket, feldolgozza azokat, és reagál rájuk. Problémamegoldó képessége egyedülálló, természetesen a kelléktára fejlettségének megfelelően képes megoldásokra jutni és reagálni.

[4] A tudatalatti pszichológiai fogalom; olyan aktív lélektani folyamatok jellemzője, amelyek nincsenek a tudat értelmi tevékenységének középpontjában, a háttérből azonban mégis hatnak a tudatos folyamatokra.

[5] A hiedelmek olyan mágikus hitek, melyek a világ működéséről, a saját nemünkről és szerepeinkről, az ellenkező nemről és szerepeikről, önmagunk képességeiről, a párkapcsolatról, házasságról, szülői létről (tehát a világ összes létező dolgáról) szólnak, és meghatározzák, hogyan látjuk a világot, és a személyiségünk alaptézeivé válnak. Egyfajta szemüvegként szolgálnak, amin keresztül mi az embereket, önmagunkat és a világot látjuk és ez alapján értékeljük jónak vagy rossznak, elfogadhatónak vagy elfogadhatatlannak, szépnek vagy csúnyának. A hiedelmek lehetnek destruktívak, pozitívak vagy erkölcsi viszonyulásúak, és elvekként, dogmákként élünk velük együtt. Támpontot adnak a viszonyulásainkhoz, azonban eltakarják a valóságot, ellenben abszolút igazságként hisszük és hatással van az életünkre. Álatlában a családból öröklődik, illetve az óvodában, iskolában és barátainktól tanult gondolkodás minták. Kialakulhatnak ilyen mágikus hiedelmek megélt traumatikus vagy fájdalmas feldolgozatlan élmények hatására, amik módosítják, torzítják a gondolkodásunkat és elkerülő magatartásokat hoznak létre.

[6] A lélekvándorlás, latin szóval a reinkarnáció (= újra megtestesülés) vagy görög szóval metempszükhószisz filozófiai és vallási fogalom, amely fő tana, hogy folytonosság van az egymást követő életek között és az egyén valamilyen módon újjászületik. A hagyománytól függően az ember vagy az élőlények lelke a fizikai test halála után egy másik testbe vagy formába vándorol. Egyes keleti vallások szerint az újjászületések sorozata, az ún. szamszára (vagy szanszára) mindaddig folytatódik, amíg az életek során az egyén meg nem szabadul minden karmájától, el nem éri a magasabb tudati énjével való kapcsolódást, és a nirvána állapotát.

[7] A bennünk futó program jelentése: olyan kapott, örökölt vagy szerzett információk, melyek valamilyen irányba terelik az életünket. Lehetnek ilyenek pl. a “ne légy sikeres”, “ne légy egészséges”, “hülye vagy”, “ne nőlj fel”, “nem vagy elég jó”, “nem vagy szerethető”, stb. Gyakorlatilag minden, ami a tudatalattiban van az program vagy képesség (és érzelmi/teremtő energia, ami követi a programot). De a programok blokkolhatják a képességeinket. Minden program az adott élethelyzetek megélését és a benne átélt önmagunkat határozza meg - a megoldási készségeinket vagy képtelenségeinket - és érzést generálnak bennünk.

[8] Érzelemtöltet: egy illathoz, hanghoz, színhez, helyhez, személyhez vagy helyzethez társított érzésünk. Ezek lehetnek pozitívak vagy negatívak, esetleg semlegesek. Akkor kapcsolódnak az érzések a “tárgyhoz” (előbb felsoroltak), amikor erős érzés ér bennünket az adott “tárgy” környezetében (kellemes élmények, vagy traumák). Veszekedés, szerelem, bántalmazó tettek, balesetek, csalódások, kudarcok, megalázottságok, félelmek, stb. A fel nem dolgozott fájdalmak, félelmek, indulatok szunnyadóvá válnak, majd később, amikor ezt a “tárgyat” újra megpillantjuk, az érzés aktiválódik a pillanat tört része alatt, eláraszt minket, és mi reagálni kényszerülünk az érzésekre és az általa előhozott gondolatokra (hiedelmek).

[9] A meditáció olyan szellemi gyakorlatok gyűjtőneve, amely magába foglalja a koncentráció, a szemlélődés és az absztrakció különféle technikáit, és amely elősegíti a fokozott öntudatot, a szellemi megvilágosodást, valamint a fizikai és mentális egészséget - forrás: Wikipédia

[10] Az ima vagy imádság olyan vallásos cselekedet, amely szóbeli vagy elmebeli kommunikáció útján egy felsőbbrendű lénnyel vagy az imádat tárgyával való kapcsolatot akarja létrehozni. Szűkebb értelemben a kifejezés Isten vagy egy istenség, istenített ős vagy szent stb. felé irányuló könyörgési, közbenjárási vagy hálaadási cselekvésre utal. - forrás: Wikipédia

[11] A mantra szó szanszkrit eredetű. Tartalmazza a man- szógyököt, amelynek jelentése "gondolkodni". A manjaté szó eredetileg gondol jelentésű volt, ebből alakult ki a mántrasz (szent szöveg) jelentés. A -tra toldalék etimológiájáról eltérő vélekedések vannak. Az egyik magyarázat szerint: eszköz, azaz a mantra szó szerinti jelentése "a gondolkodás eszköze". Más magyarázat szerint a -tra toldalék jelentése "oltalom", tehát a gondolatok elleni védelem eszköze. Egy harmadik magyarázat szerint a -tra toldalék a trayoti (mint a Tantra esetében) a "megszabadulás". Ezek szerint a mantra az elménktől való felszabadítás eszköze. A gyakorlatban a mantra egy szó vagy mondat folyamatos ismétlése, miközben az elménkkel erre az egy szóra/mondatra függeszkedünk, addig nem gondolkodunk semmi zavarón vagy fájdalmasan. A mantra a meditáció eszköze, az elme fókuszáltatására való, valamint az ismételt szó mondogatásával hatni hagyjuk annak pozitív vagy felemelő jelentését, hogy hatással legyen a tudatunkra, érzéseinkre, testünkre, életünkre és a világunkra. A tudatra, a testre és az érzésekre gyógyító hatással hat.

[12] Az alkalmazott kineziológia egy oldási módszer, mely azon a tényen nyugszik, hogy a test sejtjei és izmai tárolják a múltbéli stresszes és traumatikus élményeinkhez tartozó izom/testreakciót és érzelmi energiát, és a hasonló helyzetben ugyanazzal a testi reakcióval reagál. A kineziológiát kérdések és ingerválaszok alkotják, majd a meghatározott pontok stimulációja (érintése) által kioldja a szervezetben tárolt érzelmi és elakadt energiákat, mely után az érzelmi és testi energiakeringés és válasz megváltozik, és harmonizálódik.

[13] A családállításról bővebben írok majd cikket. A családállítás egy információs és energetikai oldó technika, mely a tudatalattiban tárolt információkat tudatosítja és oldja ki oldómondatok segítségével és a belső egyensúly helyreállításával. Alapja a családban örökődő minták észlelése és feloldása, a családtagok helyének tisztelete és megadása, valamint a traumák elengedése - egyéni vagy csoportos formában.

[14] A regressziós technikák olyan meditációs technikák, melyek múltbéli emlékeket segítenek feldolgozni, és az érzelemtöltetüket segít feloldani.

[15] A vezetett meditáció olyan technikák gyűjtőfogalma, melyek belső utazásra visznek bennünket, különféle képiséget és technikát használva fel erre. Mindig van egy személy, aki a meditációt instruálja, és segíti a folyamatot.

[16] A meseterápia többféle lehet, terapeutánként eltérő lehet. Van, aki már meglévő népmesékkel segíti az életünk konfliktusainak feloldását, egyesek saját mesét íratnak, mely a tudatalattinkban zajló eseményeket tükrözi, de bármilyen más módon is előfordulhat.

[17] A life coaching olyan fejlesztő folyamat, melynek ülései megoldás fókuszú beszélgetésekből állnak, és abban segítenek, hogy az életünkből, a céljainkból és önmagunkból a legjobbat hozhassuk ki. A haladást és épülést segíti.

[18] Asztrológiai radix képlet egy olyan ábra, mely megmutatja, hogy születésünk pillantában a bennünket körülvevő bolygók milyen jegyben és egymáshoz képest milyen fényszög-kapcsolatban állnak. Ezen kapcsolatok képességeket és nehézségeket mutatnak az életünkben, és a személyiség mély aspektusait mutatják meg. Segít jobban megérteni magunkat, és felismerni a lehetőségeinket, miközben lehetőséget biztosít kilépni meglévő konfliktusainkkal.

[19] A grafológia görög eredetű szó, melyet a grafo (=írás), valamint a logosz (=tudomány) szavak összetételéből hozott létre a grafológia atyjának is nevezett Jean-Hippolyte Michon. Jelentése: írással foglalkozó tudomány. A grafológia vizsgálatának tárgya a grafikum: rajz, a firka, de leginkább a kézírás. Mivel az írásfolyamatot, illetve a grafikum létrehozását az agy vezérli, nemcsak a kézzel, de a szájjal vagy lábbal készült írás vagy rajz is tükrözi készítőjének állapotát, személyiségét. A grafológia a kézírás egyéni jellegzetességeit vizsgálja, a tanult sztenderdtől való eltérések alapján von le következtetéseket a személyiségre nézve. A grafológiát alkalmazók szerint az az íráskép egésze, továbbá az íráselemek mérete, egymáshoz és az írástömb egészéhez viszonyított aránya, elhelyezkedése, az őket létrehozó mozdulat iránya, sebessége, nyomatéka stb. információval szolgál az író személy gondolkodás- és munkamódjáról, energiakészletéről, érzelemvilágáról, valamint önmagához való viszonyáról. Forrás: Wikipédia