A szenvedés és fájdalom közötti különbség

Minden ember az élete során átél fájdalmakat, és olykor érzi a szenvedés belső küszködését, ami akár elviselhetetlenségig is fokozódhat.

De mi tulajdonképpen a fájdalom, és mi valójában a szenvedés, miért van rájuk szükség és hogyan szüntethetők meg?

A fájdalom természetéről

Beszélhetünk testi és lelki fájdalomról. Napi szinten jelentkezhet, és nem tartozik a legkellemesebb érzéseink vagy testérzeteink közé. Általában annak a jelzéséül szolgál, hogy valami a megszokott ingerektől eltérő nagyobb behatás ért bennünket, ami akár életveszélyes is lehet a számunkra, vagy valami bennünk nem harmonikus módon működik. Ez a túl erős jelzés kibillenthet bennünket a homeosztázisból, és belső zűrzavarhoz vezet, elveszítjük középponti énérzetünket, miközben a fájdalom behatásának helye kerül a fókuszunk középpontjába (legyen az egy testi fájdalom, sérülés vagy egy megrázó történés az életünkben), és hosszú órákra vagy akár napokra, hetekre, rosszabb esetben hónapokra vagy évekre is fixálódik gondolkodásunk és figyelmünk középpontjának beszűkült tárgyaként. A megélt vagy fennálló fájdalom elkerülési magatartásokat hoz létre, hiszen ki az, aki még egyszer át akarná élni ugyanazt a fájdalmat. Az elkerülési motivációk beépülnek az elménkbe és gondolati sablonokat hoznak létre, amik elkezdenek szűrőként viselkedni. Átalakítják világlátásunkat és torzítják az emberekről és egyéb dolgokról alkotott véleményünket. Csorbítják a bizalmunkat és az életbe vetett hitünket, közben zárkózottá tesznek minket. Ezáltal deformálják egész személyiségünk egységét.

Az orvostudomány a fizikai fájdalmat két csoportra osztja aszerint, hogy mennyi ideje áll fenn az érzet:

1. Heveny (akut) fájdalomról beszélünk, ha az rövid ideje áll fenn, az ilyen fájdalom esetenként sürgős orvosi beavatkozást tesz szükségessé.

2. Az idült (krónikus) fájdalom pedig hosszan, három hónapnál tovább tartó fájdalmat jelent. Ilyen esetben még fontosabb a folyamatos orvosi kontroll, mivel ennek hátterében komolyabb gyulladásos vagy degeneratív betegségek állhatnak.

Érzelmi szinten ez ugyanígy jelenik meg. Egy történés vagy konfliktus, akár egy veszteség hatására erős, intenzív érzelmi fájdalmat érezhetünk, ami elviselhetetlennek tűnhet. Ilyenkor általában segítségért folyamodunk, egy barát vagy barátnő társaságára vágyunk, ahol kiönthetjük a szívünket, vagy egy családtagunk (anyukánk vagy testvérünk) gondviselő és vígasztaló ölelésére áhítozunk, ami fokozatos enyhülést biztosít, miközben mi szép lassan (akár hulló könnyeink patakjában menetelve) feldolgozzuk a minket ért eseményt, míg megértve és többé válva általa, legvégül el tudjuk engedni.

Ez a folyamat egészséges módon napokba vagy akár hetekbe telhet, nehéz vagy súlyos veszteség esetén pár hónapba, akár egy évbe is.

Ám minden érzemi (és testi) fájdalom hosszan tartó fennállása veszélyt jelent a személyiség egészére. A hosszan fennálló bánat, fájdalom vagy akár düh, torzítja a levont tanulság realitástartalmát, és hiedelmeket hoz létre, amelyek átalakítják világnézetünket (az emberekről és az életről szólókat egyaránt) és torzítják viselkedéseink mögött megbúvó motivációinkat, sőt tudatos céljainkat is.

Eleinte még talán nekünk magunknak is feltűnik, hogy milyen negatívak vagy mogorvák vagyunk (múltbéli énünkhöz képest), esetleg milyen borúlátó gondolataink vannak. Idővel azonban megszokottá válik ez a gondolkodásmód, és beépül hétköznapi mentalitásunkba. Automatizmus válik belőle, ami felett elveszítjük a kontrollt. És mivel a fel nem dolgozott fájdalmat el akarjuk felejteni, ezért tudattalanunk mélységei felé taszítjuk, hogy oly mélyre ereszkedjen lelkünkben, mint az alvilág, hol saját múltunk temetetlen csontvázai fekszenek kábító sötét álomba merülve. S mi egyre kevésbé akarunk cselekedni, egyre passzívabbá válunk, megszólva mindenki mást, akinek sikere vagy boldogsága van, vagy csak legyintünk rá, mondván, “majd elmúlik ez is”, elveszítve a pozitívumokba vetett bizalmunkat és lehetőségeink ajtajainak kulcsait.

Valahogy ilyen bénítóan hat ránk egy-egy feldolgozatlan érzelmi trauma.

De mi okozza a szenvedést?

A szenvedés valójában maga az elnyújtott, idültté (krónikussá) váló fájdalom. Ami nem nyert értelmet, mert nem a fájdalom kincset rejtő oldalát néztük, hanem a veszteséget magát. Addig nem tudunk megszabadulni a fájdalomtól, míg meg nem látjuk magunkat benne, de most már nem önsajnáló éntudattal, hanem hátralépve egyet, egy kicsivel nagyobb távolságból immáron tudatos szemmel nézzük korábbi énünket és múltunk eseméneit. Talán ezért van számunkra megalkotva az idő, hogy kellő távolságot biztosítson egy adott eseménytől, hogy tisztább rálátást nyerhessünk már csak attól, hogy ami történt, nem most történik. Tudatos hátralépésünk után a következő fontos teendőnk, hogy tudatunk fényes jelenlétével feltesszük a helyes kérdéseket. Ez egy nagyon fontos momentuma a folyamatnak, és nagyon könnyű megvezetni magunkat ezen a ponton (is).

Mivel korábban nem tettük fel a helyes kérdéseket magunkban, nem a megfelelő válaszokat kaptuk az adott pillanatban. Mert hát miket szoktunk kérdezni, amikor fájdalom ért minket?

Például:

“Miért pont én?”,

“Miért velem történik ez (már megint)?”,

“Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?” (mondjuk ez már közelebb van a jó kérdéshez, de mégis inkább a szenvedés fenntartását szolgálja),

“Miért mindenki engem bánt/velem genya?”

“Mikor lesz már ennek vége?”

“Most már soha nem múlik el?” vagy “Most már örökké így marad?”

stb, gondolom érezzük a hozott példák lényegét.

A “miért” egy önszenvedtető kérdőszó, valójában csak a szenvedés fenntartását szolgálja. Az emberi kommunikációban természetesen létfontosságú, hogy megértsük a másik felet, vagy önmagunkat, de őszintén, ha magunkról van szó, általában csak arra használjuk, hogy a szenvedés forrását fenntartsuk, és ne kerüljünk a mélyebb igazságunk közelébe.

A “mikor” kérdőszócska ezekben az esetekben csak arra szolgál, hogy a szenvedést olyan hosszúra nyújtsa, amennyire a fantáziánk engedi. Hiszen erre milyen válaszokat szoktunk magunknak adni? Pl. örökké, mindig, soha - a kárhozat válaszai, amik csak a szenvedést rögzítik és egyben fokozzák.

Mik ezek a válaszok: “Örökké ez lesz”, “Mindig én/ez van”, “Soha nem szerettél/soha nem mondod hogy szeretsz/soha nem lesz…/soha nem volt…”, stb.

Ismerős, érzelmi felfűtöttségünkben elhangzó önkínzó szavaink ezek. Nincs olyan ember, aki legalább egyszer ki ne ejtette volna a száján valamelyiket.

Érdekesen működünk mi emberek. Amikor valamilyen állapotban vagyunk, legyen az boldogság, egészség, vagy fájdalom, betegség, kétségbeesettség, akkor úgy éljük meg, mintha soha nem érne véget. Mintha halhatatlanságunkat ezekben az állapotainkban volnánk képesek átélni. Figyeld meg magadat hasonló helyzetben. A boldog pillanatokban vagy a betegség állapotaiban úgy vagy benne, hogy az idő megszűnik létezni, és a jelenbe kerülsz. A jelen pillanat megélése pedig olyan, mintha csatlakoznánk az örökkévalóság léttudatával. Pedig a fizikai világban az elmúlás állandó. Minden elmúlik. Legyen az szenvedés vagy öröm, de jön helyette valami más, akár jobb, ha képessé válunk tudatosan változtatni belső tartalmainkon, és nyitottá válunk magasabb szintű lelki megtapasztalásokra. Ez a Mindenség kegyessége.

De mik volnának a helyénvaló kérdések?

A helyénvaló kérdések mindig befelé visznek. Nem a helyzetben megélt szenvedés ezen kérdések fókuszpontja, hanem az, ami mögötte van, azaz az én megismerése.

Ilyen kérdések például:

“Mire emlékeztet engem, ez a helyzet?”

(Ez az ok-eseményre irányul, amiben rájöhetünk, hogy mi visszhangzik még mindig a lelkünkben feldolgozásra várva), vagy a

“Mi az, ami ennyire bánt engem ebben a helyzetben?”,

“Mi az, ami igazából fáj nekem ebben a történésben?”

(Ugyanis nagyon sokat beszélünk félre nem csak a külső kommunikációkban, hanem önmagunkkal is: csúsztatunk, letagadunk, hazudunk, elbagatellizálunk és a lényegtelenre összpontosítunk a lényeges helyett).

Ami még előre vihet minket, az a:

“Hogyan tehetném jobbá magam számára a jelenlegi helyzetet?”,

“Hogyan hozhatnám ki a helyzetből a legjobbat?”,

“Mit szeretnék valójában elérni?”,

“Mire van igazából szükségem?”,

“Hogyan lehetnék az, aki valójában lenni szeretnék?”,

“Az, aki lenni szeretnék, mit tenne most a helyemben/hogyan viselkedne most a helyemben?”,

“Ki lennék én ezek nélkül a fájdalmak/félelmek/negatív érzések/negatív gondolatok nélkül?”

és amit nagyon szeretek:

“Mit tennék most, ha igazán jót akarnék magamnak?”

Aki már ilyen kérdéseket tesz fel magának, úgy éli az életét, mint egy varázsló, mivel ezek a kérdések nemcsak, hogy közelebb visznek önmagunkhoz, de mozgósítják és összpontosítják a bennünk szunnyadó - vagy össze-vissza tudattalanul használt - teremtőerőnket is. Ezek a kérdések villanykapcsolóként szolgálnak számunkra az életünk sötét szobáiban, azokban a helyzetekben, amik érzelmileg fájnak, indulatokat és szenvedést ébresztenek a lelkünkban. Ezekre a kérdésekre beindul a tudatosulás folyamata, mert nem az elmének szólnak, hanem a tudatnak.

A tudat pedig képes meglátni a kincset a poros, saras láda mélyén is a kacatok között.

Létezzünk minél többet a tudatunk társaságában! Mert az elménk önmagában képes eltévedni egy olyan szobában is, aminek egy bejárata és egy kijárata van, csak hogy úgy érezze, sokat dolgozott a kijutással. A tudat egyenesen teszi meg a bejárat és a kijárat közti távot, mert tudja, hogy az egyszerű az Istenszerű, az oszthatatlan, az egységes.

Mindenki merítsen a lelkébe annyit, amennyi hasznos a számára, a többit pedig engedje el! Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló időt és információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

Szabó-Horváth Zsófia

2022. szeptember 01.

Következő Princípium-kör állítás témája, a Szenvedés-kör állítás 2023. április 16-án lesz, ennek a témakörnek a hiedelmeit és működéseit oldja. Ha érdekel, keress fel bátran!