A tudat élete - tudat, elme, intellektus, egó

A tudat egy összetett rendszer, mely több dolgot is magában hordoz.

A tudat szó alatt sokféle meghatározást értünk. Például a tudat vonatkozhat a bennünk felhalmozódott, tudatosított élményekre, képzetekre, fogalmak összességére, és mindarra, ami egy személy számára éber állapotban tudatos. „Freud és a behaviorizmus előtt a tudósok úgy vélték, hogy minden lelki jelenség hozzáférhető a saját tudatunk számára. Azóta ezt kétségbe vonták, majd a 20. század végén a kognitív pszichológia újra nagyobb, bár korlátozott szerepet tulajdonított a tudatnak, kiemelve, hogy számos bonyolult elemzési, döntési feladatot minden tudatosság nélkül végzünk. A modern pszichológia tárgya a tudat különböző aspektusaink kutatása. Az öntudat és az éntudat kialakításában fontos szerepe van a környezetnek, a tudatos társaknak, a velük folytatott, főleg nyelvi kommunikációnak.”[1.] Vannak, akik a tudatot az elme szinonimájaként használják, például a pszichológiában és a tudományos élet több diszciplínájában, a keleti filozófiában azonban az elme és a tudat fogalma ketté válik, és nem egyet jelentenek.

A tudat, ahol jelen van, egyfajta egyszerűséget, letisztultságot és rendszerezettséget takar. A biológiaiban (természetben) ugyanúgy jelen van, mint az isteniben. A tudat a forráshoz közeli állapothoz, azaz egy magasabb intelligenciához kapcsolja a lelket és a testet egyaránt. A tudat valójában olyan, mint egy átfogó ölelés a széthullott darabok számára, mely rendszerbe állítja a rendszertelennek tűnő dolgokat is. A tudat maga az egység, melynek valójában nincsen ellentéte, csak a hiánya tapasztalható időlegesen. Ugyanakkor a világunk polaritása miatt ketté válik tudatra és tudattalanra. Mind a kettő az időtlenség polaritásmentes jelenében működik folyamatosan, és amikor a jelenben léteznek, a kettő valójában egy. A tudatnak azonban a fizikai világban szüksége van három olyan elemre, amely segíti a tájékozódásban, a fejlődésben és az értelmezésben, mely az időtlent a változó és a változót az időtlen nyelvezetére fordítja. Ez a három elem az elme, az egó és az intellektus, melyek működése segíti vagy blokkolja a tudat és tudatalatti közötti információáramlást. Mind a háromra szükség van eleinte önmagunk megértéséhez és a világban való elhelyezkedésünk és annak megváltoztatásának képességéhez.

Az elme elemzi a beérkező információkat, ingereket, érzéseket, jelzéseket, feldolgozza azokat, és reagál rájuk. Problémamegoldó képessége egyedülálló, természetesen a kelléktára fejlettségének megfelelően képes megoldásokra jutni és reagálni. Tulajdonságaihoz tartozik, hogy irányítható és manipulálható a külvilág által (a saját tudatalatti tartalmainkon keresztül), vagy a saját (képzett) tudatunk erejével. De amíg a tudatunk képzetlen, az elme gondolatok által vezérelt érzésminták alapján képes őt elnyomni és befolyásolni. A tudat elhiszi, hogy az elme az úr, és fejet hajt neki. Az elme a fizikai létezésünkhöz tartozik és gondolatok által érzéseket vált ki. A gondolataink a fizikai létezéssel, alsó vitális energiákkal és érzésekkel (alsó manasz) kapcsolatosak, ezért az elme anyagi jellegű képződmény. Az alsó vitális érzései ösztönösek, ilyenek a félelmek, sérelmek, aggodalmak, irigységek, ragaszkodások, vágyak és a szerelem.

Az intellektus a tanult tudásunknak és hiedelemrendszereinknek, vagy bölcsességeinknek a tárháza, fogalomalkotó, kizár és besorol, kategorizál és a múltunk tapasztalásai alapján forgatókönyvekben gondolkodik. Segíti a megértést, értékel, kételkedik, döntéseket hoz, és a memóriáért felel. Az intellektus és az elme együttműködése szoros, mivel az intellektus kifejlettsége és bölcsességgel való finomodása adja az elme kifinomult és kreatív válasz reakcióinak és elemzőkészségének kelléktárát, valamint az elme figyelmének irányát.

Az egó, azaz éntudat az elme és intellektus által tapasztalt, gyermekkortól beprogramozott információk halmaza, egyfajta azonosulás tudat. Az önazonosságainkat tartalmazza, személyiséget hoz létre a belé kódolt információkból, amely tulajdonságokhoz attól kezdve ragaszkodik, ezáltal ellenállásokat hoz létre az általa valóságként tapasztalt világ és önmaga között. Énvisszaverődések által folyamatosan megerősíti magát, mivel „én és te”, azaz én és külvilág kettősségében gondolkodik, mivel poláris és anyagi jellegű. Csak a letisztult elmével és bölcs intellektussal rendelkező éntudat képes az önreflexióra, azaz a rajta kívül észlelhető világot is önmaga visszatükröződéseként kezdi felismerni. Ebben az esetben az elme és az intellektus arra használja az egót, hogy támpontot mutasson a tudat számára jelenlegi állapotáról, feldolgozatlan árnyékszemélyiségéről és jelenlegi fejlődésének szakaszairól.

E három elem egy erős egységet alkot, melyek azért alakultak ki, hogy a tudat megtapasztalhassa a fizikai világban önmagát, melyben ő nem egységes, és a szétesettségből újra megtalálhassa egységes tenmagát. Hogy miért hullottunk ennyire szét, arra valószínűleg a forrásunktól való eltávolodásunk mértéke, és az önvalónkról való megfeledkezésünk adhat magyarázatot. Mintha amnéziásan egy tükörszobában ébrednénk „sokad magunkkal”, és mindenről, ami és aki a látóterünkbe kerül, próbálnánk rájönni, kik is lehetünk, és miért is mentünk arra a helyre, mi dolgunk lehet ott, és ki lehet a „többi ember”. Feltételezésekbe bocsátkozunk, és hinni kezdünk bennük, mert logikusnak tűnnek, és minden apró fogódzó egy biztonságérzet kialakulását segíti elő. A tükörképeinket idegen személyekként észleljük, mivel magunkat nem ismerjük és nem látjuk, mindaddig, míg végül önreflexió által rádöbbenünk, hogy minden külső valójában mi magunk vagyunk, és azok torzulásai a mi deformitásaink.

Az elme hármassága fontos szerepet játszik abban, hogy a velünk megtörténő események tapasztalattá válnak-e, vagy énvédő mechanizmusokkal hárítva és torzítva a mondanivalójukat beszorulnak a tudatalatti háttértárba, ahol rendszerhibához vezetnek, azaz sérül a lelek homeosztázisa, és a tudat zavarossá válik, mivel nem tiszta a tükör, amiben önmagát szemléli. Az elme azt ismeri, amivel a múltjában találkozott, de mivel azt is szubjektíven érzékelte és értelmezte, ezért azt sem ismeri jól, és még arra sem emlékszik biztosan. A jövőről semmit sem tud, csak feltételezései vannak róla, azoktól viszont szorong.

Az elme úgy működik, mint az inga. Ha a tudat van a jelenben, azaz a középpontban, az elme attól duálisan folyton kileng a múltba és a jövőbe, és ezzel együtt az érzéseket és gondolatokat is állandó jelleggel mozgatja. Mivel a múltra szubjektíven emlékszik, a hozzá társult érzésmaradványok erőssége által, a jövőt is csak szélsőségesen torzan képes elképzelni a hozzá fűzött remények, vágyak és félelmek nagyságától függően. Ezért amit a jövőről alkotott elképzelésekhez képest tapasztalunk, az mindig vagy kevésbé rossz, vagy kevésbé jó, mint ahogyan a fejünkben korábban megjelentek, mivel a jelen olyan, mint a tudat, azaz középút jellegű, csendes és nyugodt. Az megint más kérdés, hogy az elme telítettsége mennyire engedi megélni a jelen csendjét, mivel annál gyorsabban leng az elme ingasága, mennél több gondolat, hiedelem és tévesen leszűrt tapasztalat szennyezi be. Mennél nagyobb az elme önreflexió képessége, annál kevésbé leng ki, illetve annál tovább enged teret a tudat csendes jelenlétének.

Mindenki merítsen a lelkébe abból, ami hasznos a számára, a többit pedig engedje el. Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

A cikket írta: Horváth Zsófia

Elérhetőségeim: +36304161950

h.zsofi.tanacsadas@gmail.com

https://www.facebook.com/h.zsofi.tanacsadas

Lábjegyzet:

Forrás:

[1] Magyar Larousse - Budapest: Akadémiai Kiadó. 1991.