A lélek élete - stressz, érzésdinamika, elfojtás és fejlődés

A fizikai lét entrópikus és negentrópikus élete szorosan kapcsolódik. Másképpen úgy is mondhatnánk, hogy a fizikai és szellemi (anyagtalan) részünk együttműködésben létezik egymással. A kettejük kapcsolódási pontja a lélek, az érzésvilág, mely egyfajta közvetítő közeg a kettő működése között. A tapasztalataink a fizikai testben történnek, a lélek érzi a tapasztalás érzelmi körülményeit, és a tudaton keresztül a szellemiesedés megtörténik a tapasztalat leszűrése által.

A lelki problémák akkor keletkeznek, amikor valamilyen velünk megtörtént eseményt nem tudunk feldolgozni, viszont a belőle származó érzés nagy amplitúdójú, és az esemény felforgatja vagy kibillenti az addigi hitrendszerünket és felfogásunkat, legyen az az önmagunkba vetett hitünkkel, más emberekkel, a szeretteinkkel, erkölcsi kérdésekkel vagy vallási elgondolásainkkal kapcsolatos. Meginog, és széthullik az addigi életünk, de valahogy nem rendeződik újjá, nem kerülnek az „új” helyükre az életünk dolgai, azaz nincs meg belőle a levont tanulság, esetleg tévesen lesz értelmezve a végbement esemény. Ha ez történik, a felfokozott, fájdalmas érzések elfojtódnak, amitől az érzés tragédiája nem múlik el, ellenben torzulásokat hoz létre a gondolkodásmódban, a személyiségben és a viselkedésben. Ugyanis az érzés, ami egyszer megjelent, és nincs feldolgozva, új utat keres a találkozásra, az elménk pedig elkerülő mechanizmusokat alkot a kiváltó tényezők elkerülése céljából.

A fizikai (biológiai) élet fenntartásának az egyik feltétele a fejlődés. Nem tudunk olyan parányi, mikrobányi szervezetet venni, mely ne fejlődne és alkalmazkodna a környezetéből jövő hatásokra. Biológiai szempontból az állandósággal és a változékonysággal függ össze az élő szervezeteknek az a képessége, hogy a környezet hatótényezőit észlelni képesek, mivel folyamatosan ingerek hatásai érik őket. Ezekre jellegzetes válaszreakciót is tudnak adni (ezt nevezik a biológusok ingerlékenységnek). Az ingerlékenység olyan válaszreakció, mely az egyensúlyi állapottól eltér, de a szervezet még kezelni képes (azaz tolerálja). Az élő szervezetek azonban az ingerlékenységük ellenére mégis megőrzik önazonosságukat, vagyis a homeosztázisuk megmarad.

Amint a környezetből érkező ingerek olyan intenzívekké válnak, vagy olyan tartós hatásúak, hogy a rájuk adott változások már az önazonosság megőrzését fenyegetik, akkor a külső tényező már nem inger, hanem stresszor, a rá adott belső válasz nem ingerület, hanem stresszválasz. Ez a stresszválasz a szervezet önépítő (fejlődési) képességét kimerítheti, így ha a stresszor hatása továbbra sem szűnik, a szervezet visszafejlődik, vagy el is pusztulhat (megszűnik élni, mert elveszti homeosztatikus képességét). Előfordulhat azonban az is, hogy a stresszor hatására vagy a stresszválasz következtében az élő szervezet egy másik homeosztatikus állapotba jut, és ezt a másik állapotát képes megőrizni (ez a krónikus betegség állapota), amit az emberi szervezetnél pszichoszomatikus betegségnek nevezünk.

Charles Darwin 1859-ben evolúciós folyamatnak nevezte azt a jelenséget, amelyben a biológiai populációk örökölhető tulajdonságai megváltoznak a generációk egymást követő során át. Az evolúció folyamatának működése következtében az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok folyamatosan átalakulnak, új fajok keletkeznek és halnak ki. Ezt a folyamatot variabilitásnak, alkalmazkodásnak nevezzük. Minden élőlény az állandóság és variabilitás kényszere alatt áll, különben a környezeti hatások miatt elpusztul.

Tehát létezik egy folyamatos fejlődés és alkalmazkodás a természetben, akárhová is nézünk. De vegyük át, hogy hogyan is fejlődik a „lélek” a test életében.

Az érzelem olyan szubjektív állapot, amely a környezetünk fontos változására adott reakcióként fogható fel, ami a további viselkedést meghatározza. Az érzelmek központi szerepet játszanak a viselkedésben (tehát hatnak a fizikai testre), és a gondolkodásban (azaz hatnak a mentális, gondolati, tudati énünkre is). Több tudományág kitüntetett területének számít az érzések tanulmányozása, ilyen a pszichológia, biológia, idegtudomány és a filozófia. „Az érzelem szó a legtöbb indoeurópai nyelvben a latin „emovere” szóból ered, amely az „e-” (kifelé, ki-) és „movere” (mozog) szó összetétele.”Magyarul az érzelem inkább az „érző elemünkre” utalhat, mint alapvető működésre.

Az érzések folyamatosan mozognak, áramolnak, valójában ezek is energiák, melyek az elme helyzetértelmezései alapján információval társulnak. Ezek válnak az emlékezetté, ezek alapján emlékszünk bizonyos helyzetekre, emberekre. Bizonyos helyzetekhez az elme negatív értelmezést társít, és ezek válnak később a kellemetlen vagy rossz emlékeinkké.

Az érzelmi energiák folyamatosan mozgásban vannak, és keringenek, áramlanak bennünk. Ismerjük az energiamegmaradás törvényét, miszerint az energia nem vész el, csak átalakul. Itt is ez történik. Ha egy érzés nincs feldolgozva (kisírva, kidühöngve, kinevetve, stb, és értelmezve, tudatosítva - hogy mennyit adott hozzám, és mennyivel lettem több általa), vagy egyéb módokon levezetve, (pl. a stressz akár sporttal,) akkor az érzés időnként keres magának olyan eseményt, amihez csatlakozva újból előjöhet.

Az érzéseink zöme csupán visszhangérzés a múltból, mely újból és újból előtör. Sokszor mondjuk is, hogy „már megint ez, vagy az történt” és „megint ugyanúgy érzem magam, mint ekkor, vagy akkor”. Pedig valójában nincs két egyforma ember és nincs két egyforma helyzet a fizikai világ állandó változása miatt, de a tudatalattinkban tárolt emlékanyagunk és érzéseink alapján képesek vagyunk mégis ugyanannak érzékelni és ugyanúgy megélni, mint korábban. Az energiamegmaradás törvénye is egy a természet kegyelméből, hogy semmilyen tapasztalat ne vesszen kárba, hogy az ember tudatosulhasson azok mondanivalójára, illetve hogy kétszer nem kelljen semminek megtörténnie velünk, ha odafigyelünk a tényleges tartalomra és tanulunk belőle, a sérelmeink listájának bővítése helyett.

Érdekes módon a fizikában a fojtás, ami egy termodinamikai fogalom, egy olyan folyamatot takar, mely egy nagyobb nyomású állapotból egy kisnyomású állapot felé megy végbe, entrópianövekedéssel jár és irreverzibilis, azaz megfordíthatatlan. A fojtás nem más, mint a közeg hasznos munkavégzés nélküli expanziója. Ezt én a magam olvasatában úgy értelmezem, hogy az elme a nagy nyomású, azaz nagy amplitúdójú érzéseket a kisebb nyomás felé tereli, azaz a tudatalattiba (a felejtésbe), ami entrópianövekedéssel, azaz tudatvesztéssel, fogalom nélküliséggel és az esemény megfoghatatlanságával, egyfajta zavarral jár. Hasznos munkavégzés nélküli expanzió a felejtésbe tolt emlékanyag, mely nem válik tudatossággá, viszont újból előkerül majd, mert elveszni nem tud, csak átalakul, hogy később újragondolhassuk. Olyan értelemben irreverzibilis az érzések elfojtása, hogy bizonyos emlékeket már magunktól képtelenek vagyunk felhozni, ezért van szükségünk terapeutára, vagy olyan szakemberre, aki képes az emlékezésben segíteni. A fojtásnak van még egy érdekes mellékhatása, hogy először az expanzió, azaz tágulás folytán a hőmérséklete leesik (az érzés fájdalma csökkenni látszik), majd az örvénylés folyamán a közeg mozgási energiája fokozatosan hőenergiává alakul, azaz felmelegíti a közeget. Itt kapcsolódik az érzelmi elfojtáshoz a pszichoszomatika. A hő egy bizonyos fokig természetes és egészséges, azonban a megnövekedett belső hő gyulladásokhoz és fizikai elváltozásokhoz, vezet. Amikor fizikai elváltozások jelzik a pszichés (főleg érzelmi) elváltozásokat, ezt nevezzük pszichoszomatikának.

Az érzelmi energiák sosem szűnnek meg, csupán helyes irányba fordítva őket felhasználhatók konstruktív módon. Az érzéseink elfojtásának mechanizmusa önmagában életenergiát fogyaszt el, mely az életünk más, fontos területeiről lesz megvonva. Másképp megfogalmazva, maga az elfojtásra ítélt érzés egy hasznos energia, mely ha a figyelem és tudatosítás által helyesen lett értelmezve, majd a tanulság leszűrése után a súlya (fájdalma és sérelme) elengedve, akkor életerőként működik, és azt felhasználva úgy érezzük, energikusak vagyunk, tanulékonyak, jó a memóriánk, és sok figyelemegységünk van az életünk területeinek széles spektrumában spontán és helyesen reagálni és cselekedni. Az ilyen energia, melyet felhasználás helyett elfojtunk, extra energiánkba kerül (általában nagyobba, mint amit el kell nyomni), tehát az elfojtott érzés magával köt le extra képességeket és figyelmi energiát. Amint egy elfojtást valamilyen oldási technikával felszabadítunk, egyszerre oldoz el minimum dupla annyi tudati energiát, ezért érzékelünk olyan sok mindent másként azután, és azért képes az oldási technika olyan nagyot lendíteni a tudatszintünkön és fejlődésünkön.

Ezek alapján úgy tűnik, a fejlődés kulcsa az érzelmi folyamatok felismerése és azok feldolgozásának a képessége. A fejlődés egy alapvető működése minden élőlénynek a Földön, és talán az egész univerzumban.

Robert M. Pirsig (amerikai író, filozófus) szerint az élet egy olyan rendszer, mely próbálja maximalizálni jövőbeli lehetőségeit, azaz olyan döntéseket hozni, melyek a jövőbeli lehetőségeinek tárházát a lehető legszélesebbre változtatják.

Ha az eriksoni pszichoszociális fejlődéselméletet vesszük, mely Erik H. Erikson fejlődéspszichológus megfogalmazása alapján több szakaszból áll, melyeken az ember születésétől kezdve végigmegy a késő öregkorig. Minden egyes szakaszban az ember kihívásokkal szembesül, amik megoldása képességfejlődéssel és az adott szakaszhoz tartozó én-erő megszerzésével jár, sikertelen megoldásuk pedig újból és újból előkerülő konfliktusokhoz vezetnek. Az egyes szakaszok fejlődése pszichoszociális jellegű, mivel a környezeti, szociális tényezők hatását is figyelembe veszi.

A biológiai homeosztázis-libikókára és a fejlődési alapműködésre épül Abraham Maslow amerikai pszichológus szükséglethierarchia piramisa is, mely a motivációkutatás egyik alappillére lett. A motiváció a pszichológiában gyűjtőfogalom, motívumokból épül fel és minden cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőt magában foglal. Azt vizsgálja, milyen késztetésekből fakad, valamint milyen erők állnak a viselkedés hátterében. Miért tudunk bizonyos cselekvésekre hatalmas energiákat mozgósítani, míg másokra viszont nem. A motiváció szó a latin, »movere« igéből ered, melynek jelentése mozogni, mozgatni. A maslowi rendszer egy hétlépcsős piramis, melynek fokai egymásra épülnek, és melynek a legalján a fizikai szükségletek állnak, a tetején pedig az önmegvalósítás igénye. Maslow elmélete szerint ha valamelyik lépcsőfok hiányzik, akkor nem képes tovább fejlődni az ember, ameddig a hiányállapot nem elégül ki, és folyamatosan visszatér a hiányzó fokhoz.

A motivációink, melyek a tudatalatti területén mozognak, láthatatlan mozgatószálak. Ha a biológiai és érzelmi életet nézzük, olyanok vagyunk, mint a marionett figura, akit egy bábos kelt életre.

Az érzelmi énünk közvetítő közegként szolgál a belső és a külső világ között, az érzések a kívülről jövő ingerek felfogásának melléktermékei csupán, amik a feldolgozási képességünktől függően csapódnak ki, és válaszreakciókat hoznak létre. Önmagukban azonban nem tudatosak, és nem képesek gondolkodni önmagukon. Erre szolgál bennünk egy különlegesen összetett rendszer, mely képes megfigyelni, értelmezni és elengedni az érzelmi reakciókat, és mely képes irányítani figyelmünket és elménk működését is. Erről a fantasztikus belénk épített "számítógépről", az elméről és a vele együtt munkálkodó tudatról és intellektusról a következő cikkemben írok részletesen.

Mindenki merítsen a lelkébe abból, ami hasznos a számára, a többit pedig engedje el. Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

A cikket írta: Horváth Zsófia

Elérhetőségeim: +36304161950

h.zsofi.tanacsadas@gmail.com

https://www.facebook.com/h.zsofi.tanacsadas